A házszentelés ma is élő hagyomány
Az érmelléki településeken még mindig gondosan őrzik a házszenteléshez kapcsolódó szokásokat. A január 6-i vízkereszt napjához fűződő hagyományok alapja a három királyok látogatása és tisztelgése az újszülött Jézus előtt. A napkeleti bölcsek a házszentelések fővédnökei, de az utasok, a vendégfogadósok védőszentjei is egyben.
A házszentelés a szentelmények (sacramentalia) egyik neme. Az 1858-as Esztergomi Szertartáskönyv szerint, évente akár többször és különféle körülmények között is alkalmazható. Régi szokás az újonnan épült házakat, különösen a testületi célokra szolgáló épületeket megáldani-megszentelni, „mely szertartás egyházi nyelven felavatásnak neveztetik.” Szokás továbbá megáldani a házakat a vizszentelési napokon: nagyszombaton, pünkösd virrasztóján és vízkereszt ünnepén. A keresztény egyház csak ezt az utóbbit tette hagyományossá.
Vízkereszt
Vízkeresztkor szokás a víz és a tömjén megszentelése. Egyházi források szerint a víz megszentelése egyidős a kereszténységgel. A népi hiedelem úgy tartja, a szentelt víz segít a betegségek megelőzésében és gyógyításában, megóv a szerencsétlenségektől, a tisztátalan lelkektől, de még a természeti katasztrófáktól is. A tömjént a gonosz elűzésére használták. A víz tisztító ereje a lélek megtisztítását is szolgálja. A nyugati kereszténységtől indult a szokás, hogy megszentelték a vizet, és ezzel a vízzel a házakat és a családokat is meghintették. Egyes egyházkutatók szerint a Ferenc-rendiek terjesztették el ezt a szertartást, hiszen azokra a vidékekre volt a legjellemzőbb, ahol az utóbbi szerzet tagjai éltek.
Napkeleti bölcsek
A karácsonnyal kezdődő ünnepsorozatot a napkeleti bölcsek ünnepe zárja. Az ezt megelőző napokon a katolikus hívek lélekben egy új egyházi évre készülnek, melyhez hozzátartozik a családi hajlék megszenteltetése is. Erre az alkalomra szokás volt egy szál fehér gyertyát megőrizni még a gyertyaszentelő ünnepéről, mely február másodikán zajlik. Ekkor szentelik fel a templomi, valamint a hívek gyertyáit is otthoni használatra. Egy ilyen gyertyát gyújt meg a család a házszentelés ideje alatt is. A plébánosok általában a kántor, valamint egy-két ministráns gyerek kíséretében mennek el megáldani a hajlékokat. Évtizedekkel ezelőtt minden katolikus lakta településen, de sok helyen még ma is igazi ünnepnek számít a házszentelés. Az ajtókeret felső részére odakerül minden évben a G+M+B jelzés, mely a három királyok oltalmába ajánlja a hajlékot.
Fehér abrosz és gyertyaláng
A házszentelést a hívek részéről szinte rituális előkészületek előzik meg. Az asztalra terített fehér abrosz a tisztaságot, az égő gyertya a világosságot, az isten színe elé járulást, illetve a hitet fejezi ki. A szertartás fontos része a közös ima. A pap nemcsak megszenteli az otthonokat, hanem a családért is imádkozik. A keresztény hitet viszi el az emberekhez a kereszt által, amelyet a család tagjai megcsókolnak a Jézus iránti tisztelet jeléül. Régen, vízkereszt tájékán, az Érmelléken szokás volt keresztet rajzolni a felszentelendő ház kapujára. Onnan tudta a pap és kísérete, hogy ott katolikus család lakik, és szívesen látják őket. A múlt század elején és közepén sok otthonban meg is vendégelték az egyházi elöljárókat ezeken a napokon. Manapság is a szeretet jeléül a katolikus családok asztalain mindenütt vendégváró sütemény szolgál az ünnepnek.
A hívek számbavétele
A szertartás a ház helységeinek szenteltvizes meghintésével, valamint a család megáldásával zárul. Régen az egyház eme követei leültek a fehér abrosszal leterített asztalhoz számba venni a családot. Feljegyezték az elsőáldozásra készülő gyermekeket, a férjhez menendő leányokat, vagy a házasodni készülő legényeket. A tisztelendő a gyengélkedőket is számon tartotta és alkalomadtán újra látogatást tett a családnál, vigasztalást vagy olajkenetet vinni a ház betegének. A plébániákon ma is készülnek ilyen kimutatások, nyilvántartások, melyek a hívek családi állapotát hivatottak figyelemmel kísérni. Régen a jó katolikus családoknál a település papja szinte családtagnak számított. A plébános gyakori vendég volt a háznál, de kisebb érmelléki településeken manapság is kedves vendég.
A vasárnap délutáni fánk és a kancsó bor
Érmihályfalván a hetvenes évek elején Budai Ernő plébános szolgálta a gyülekezetet. Marján Anti bácsi a Lucernás negyedben így emlékezett az egykori házszentelésekre, családlátogatásokra: „A tisztelendő úr mindent tudott híveiről. Mikor az egyházi teendői engedték, biciklire pattant, csak úgy reverendásan és lekarikázott egy-egy családhoz, egy kis vasárnap délutáni beszélgetésre, sziesztára. Amália, a feleségem, ilyenkor fánkot sütött a tiszteletére. A pincében már kora ősszel jó homoki bor karcosodott. Amikor délután a nagy falióra elütötte az ötöt, az asztalon már ott volt a nagy zománcos tál teli fánkkal, meg az üveg kancsó színültig borral. Így telt ki a nap. A tisztelendő úr néha el is bóbiskolt, jómagam is. A házszentelés is így esett meg minden évben. Nem siettünk mi sehova se. Nem úgy, mint ezekben az új időkben. A telefon átvette az igazi emberközelség helyét” – nosztalgiázott Anti bácsi az elmúlt évtizedek felett.
Nem csak hagyomány
Ahogy azt az 1858-as Esztergomi Szertartáskönyv is említi, a keresztény egyházak új épületeket is megszentelnek, nem csak vízkereszt idején, de év közben is. Szalacs községben is népes a római katolikus gyülekezet, amelyre 2010-ben még Duma Ferenc plébános viselt gondot. 2009 szeptemberében ezen a településen két egyházi létesítményt is felszenteltek. A szertartást Böcskei László megyéspüspök végezte. A plébános szerint ez a katolikus szertartás nem csak a hagyományokról, szokásokról szól. A megszentelt épületek a hit alapján akkor kapják meg igazi rendeltetésüket, azaz akkor válnak igazi otthonná, közösségi házzá, ha előzőleg azokat Isten kegyelmébe ajánlják.
Fogynak a lelkek, de a hagyományok ma sem fakulnak
Akkortájt beszélgettünk Bodor Zoltán székelyhídi plébánossal is, aki keserűen állapította meg, hogy a gyülekezetében kevés a keresztelő, sok a temetés, amivel persze semmi újat nem mondott érmelléki viszonylatban. Bodor tisztelendőt az új idők plébánosaként tisztelték, akinek az új időkhöz új módszerei is voltak. Főleg a fiatalokkal kereste a kapcsolatot, próbálta törni a hozzájuk vezető utat. Mint mondta, a hagyományos egyházi szertatások Székelyhídon sem kophatnak meg, hisz a városka tiszteletet parancsoló 1700-as évekbeli műemlék templomának harangja azóta is naponta hirdeti: itt kell megállnunk a fehér gyertyák előtt, és itt kell körbe ülni a fehér abrosszal leterített asztalt is.
Ahol megkeresztelkedtünk, oda tartozunk.
Sütő Éva
(Érmellék, szerelmem 2013)
