A váróterem

A váróterem

A napokban, amint éppen az egyik orvosi rendelő előszobájában várakoztam, elnéztem a kiszolgáltatott, sorsukba belefásult embereket, és azon gondolkodtam, kinek mikor jöhetett el az életében az a pillanat, amikor az emberi tudata, méltósága már nem reagál a megalázó, lélekölő helyzetekre.

Lesz, ami lesz alapon, csak ültek ott a műbőrrel bevont padokon, s csak úgy voltak. Csak úgy léteztek. És várták, hogy kinyíljon az ajtó, várták, hogy emberszámba vegyék őket, hogy kérdezzék, esetleg megvizsgálják, ellássák. Értik ők, persze hogy értik: túlzsúfolt a rendszer. Tegnap is az volt, meg tegnapelőtt is. Ebből adódóan nem lehetett használni a biztosító kártya adatait. Azt is értik, hogy az áramszünet miatt, ami még most is tart, beragadt a leolvasóba és nem lehet kivenni. Úgyhogy várnak. Reggel óta. Két órakor viszont lejár a szakrendelés, így holnap megint vissza kell jönni és várni. Türelmesen, kérdések nélkül.

Mentőszolgálat. Kisvárosi kórházbejáró, betegfelvevő részleg. Félóránként elhangzik a kérdés, miért ide hozták? Mert a zöldséges zárva van – hangzik valahonnan a kocsi vezetőfülkéjéből a fanyar humor, bár a beteg nincs olyan állapotban, hogy díjazza, de legalább kisvártatva ismét úton vannak vele, ezúttal a megyeközpont felé. Már az is valami. Csak vissza ne küldjék.

Nézem a letargikus arcokat, betegekét, egészségügyi személyzetét, és próbálom kitalálni, meddig dolgozhatott ezen a látványon valamelyik kisisten, mindenkori kormány, unió? Meddig agyalhattak azokon az előírásokon, amelyeket a harmadik világ szintjére züllesztett egészségügyi rendszerekre szabtak?

Mi meg csak ülünk ott a váróban és várunk. A jól kitervelt nagy, közös váróban, ahol várni lehet ítéletnapig a beígért, zökkenőmentes szebb jövőt.

S hogy az egész várószoba nem egyéb, mint egy utópisztikus horrorba illő látomás? Kit érdekel? Az apatikus lélek úgy se lázad. Még arra a közhelyre se futja már neki, hogy csak rosszabb ne legyen.

S míg ülök itt magam is ebben a hatalmas össznépi nyomorrá duzzasztott helyiségben, és nézem az elgyötört emberi testekben pislákoló istenlelket, azon tűnődöm, vajon a kis szürke észrevétlen életük síkján, hol lehetett az a törésvonal, az a fordulópont, ami meghatározta ezt az orwelli állapotot. S vajon tudatában vannak-e az effajta forgatókönyvek írói, mi jár a lélekgyilkosságért.

Tudom, a rendezők cipőfényezői közül sokan mondják majd, hogy na ne már, azért ennyire az üszök sem fekete.

Minden bizonnyal az íróasztal, meg a vastag boríték mögül valóban nem, de az üszöknek is meg van a maga ötven árnyalata, hogy a filmművészeti trendet követve stílusosan fejezzem ki magam. Éppen csak a kiszolgáltatottság függvénye.

A váróterem pedig egyre csak nő, csak duzzad, és nincs varázsajtó, ami a szabad levegőre nyílna. De lehet, már azt is szabályozzák.

Sütő Éva

Facebook