Az ércbe öntött múlt
Szigligeti Ede ércbe öntött mása a színház előtt alcímmel indítja tudósítását a Nagyvárad 1941. február 27-én megjelent száma. A tudósító beszámolóját olvasva, a ma olvasójában felmerülhet a kérdés, vajon mekkora nyomás alatt élhetett a város lakossága a huszonkét év megszállás alatt, és milyen hazafias érzelmek, indulatok szabadultak fel a hazatérés után, főleg az első hetekben, hónapokban, amikor sorra kerültek vissza utcaneveink, jelképeink, szobraink a házakra, utcákra, terekre? A Szigligeti Ede szobor, Margó Ede alkotása volt az első, amely hosszú hányattatás után újra elfoglalta méltó helyét a Bémer téren, a színház előtt.
A hideg ellenére is hatalmas tömeg gyűlt össze ezen a csütörtök reggelen, pedig az ünnepség csak déli tizenkettőre volt kitűzve. Az egymással szívélyesen beszélgetők mellett elhaladva, az elcsípett mondatfoszlányokból kiderült, hogy mindenkinek volt valamilyen kis története az elmúlt nehéz esztendőkből. Vadidegen emberek merültek élénk társalgásba. Egy idősebb úr mesélte a köré gyűlteknek a szobor eltávolításának történetét, miszerint már az idegen uralom első éveiben eltávolították a szobrot, s helyére a magyarok számára idegen női alakot állítottak, és a színház nevét is megváltoztatták. Szigligeti büsztje a Schlauch-kert elejére került, ahol 1938-ig állhatott. Ide helyezték néha az arra járók a kegyelet virágait, főleg március 8-án, a drámaíró születésnapján. November elsején pedig minden esztendőben két kandeláber világított a talapzat mellett, a borús magyar estében. 1938-ban az egyre türelmetlenebbé váló hatalom onnan is eltávolította a szobrot. A Szigligeti Társaság kérelmezte a mellszobor múzeumban való elhelyezését. Az engedélyt megkapták, így a szobor a nagyváradi Régészeti Múzeum raktárába került. A felszabadulás után rögtön felmerült a visszaállítás gondolata, és erre a legalkalmasabb időpont az volt, amikor a Szigligeti Társaság irodalmi estet rendez, Nagyváradról elszármazott kitűnőségek részvételével.
A szobor visszahelyezésének munkálatait a város polgármestere, dr. Soós István, továbbá Altnöder Ede műszaki tanácsos és Szini-Sebő Zoltán szobrászművész intézte. Utóbbi a restaurálást végezte. A szobor már az újraavatás előtti hét péntekjén helyére került és szombat reggelre valaki hatalmas, nemzetiszín szalaggal díszített koszorút helyezett a talapzat elé.
A szalagon csak egy szó áll: „Levente!” Vajon ki lehet ez a titokzatos Levente, találgatják itt is, ott is a beszélgetők. Nos, egy idős hölgy felfedi a titkot az újságírónak.
Még a megszállás első évében, az akkor még fiatalos Medvigy Ferenc gyógyszerész és néhány hasonló korú társa, Leventék néven, kis társaságot alakítottak, készülvén arra, hogy ha valamilyen jó irányú változás történne, azonnal kéznél legyenek az újrakezdésnél! Nos, ez a változás 1940 szeptemberében állott be, most pedig eljött az idő, hogy hazafiságukat így, egy koszorúval is bizonyítsák a már nem épp fiatal „Leventék”.
Pontban délben kezdetét vette az ünnepség. A polgári és katonai vezetés, a budapesti meghívottak, Gulácsy Irén, Dutka Ákos, Perédy György, valamint az összegyűlt tömeg néma csöndben hallgatta végig a színtársulat énekkarának előadásában, Szigligeti Cigány című darabjából a Hull a levél a virágról című dalt. Ezután Tabéry Géza, a Szigligeti Társaság ügyvezető alelnöke adta át Nagyvárad városának a visszahelyezett szobrot. Tabéry Géza beszédében elmondta a szobor rövid történetét, elmesélve azt, hogy a Szigligeti Társulat 1906-ban indítványozott mozgalmat, melynek eredményeként a város társadalma hat esztendő alatt, anyagi áldozatok árán összegyűjtötte a szobor állításához szükséges pénzt és 1912. december 15-én leleplezhették a nagy drámaíró szobrát.
„A gondviselés kegyéből és a Kormányzó Úr Őfőméltósága bölcs nemzetvezetésének eredményeként, most, 1941 februárjában a szobor eredeti helyére, a színház elé kerülhetett, a hosszú száműzetés után”.
Ezután a szónok Szigligeti Ede munkásságát méltatta, megemlítvén, hogy az író közel száz színdarabja közül mindössze három nem történelmi témájú, és mindegyik az akkori korszellemet sugallta a lelkekbe, valamint azt is elmondta, hogy milyen büszkesége Váradnak az, hogy a nagy drámaköltő a város szülötte. Zárásként a következőket mondta Tabéry: „A Szigligeti Társulat helyett viselje most már gondját maga Nagyvárad városa. Nehéz történelmi dráma mögött gördült le a függöny, hogy idáig eljuthattunk. A dráma befejeztével talán jogosan érzi társaságunk, hogy katarzisában becsülettel állt helyt, amire a Szigligeti neve kötelezte. Koszorúnkra, amit elhoztunk ide, három szót írtunk: „Álljon itt mindörökké!”.”
A beszéd után Gulácsy Irén, Corvin-koszorús író helyezte el a Szigligeti Társaság koszorúját a szobor talapzatára. A koszorú elhelyezése után a polgármester emelkedett szólásra és a város nevében átvette a szobrot. Beszédében meghatottan mondta el, hogy milyen megtisztelő a feladata, hogy ő lehet az, aki a város szívébe, a Bémer térre, a róla elnevezett színház elébe visszakerülő szobrot átveheti, illetve átadhatja a város polgárságának. Az utolsó koszorút Putnik Bálint, a társulat igazgatója tette le a talapzatra és lelkes szavakkal ígérte a nemes hagyományokhoz való ragaszkodást.
Az ünnepség végén felhangzott a Himnusz, a tömeg levett kalappal, a rend őrei tisztelegve, méltósággal hallgatták meg a nemzeti imát. A sok száz tekintet a színház homlokzatára újra felkerült aranyozott betűket láthatta, melyeket a szobor visszahelyezésének napján véstek fel újra, hogy örökre hirdessék Szigligeti Ede nevét.
Farkas László, Nagyvárad.
(Forrás: a Nagyvárad napilap 1941. február 27-i száma.)
