Az uborkafa
Minden év elején az újságíró is visszatekint, számba vesz, levon bizonyos konzekvenciákat, mert bizony ő is ember, még ha egyesek olykor másképpen is vélekednek eme tényről. Tizenegynéhány éves érmelléki firkász múltam alatt száznál is több tanácsülést hallgattam érdeklődéssel, szenvedtem, derültem végig, és nyugodt szívvel mondhatom, az uborkafán lebzselők butasága, egyes elöljárók primitívsége, enyhén szólva is, megbotránkoztatóan hatott rám, még ennyi év elteltével is.
Azt már nem is nehezményezem, hogy voltak olyan testületi ülések, amelyeket az ellenzéki sajtó tízperces ócsárlásával indított a városgazda, és a „dicséretből” egyik alkalommal sem felejtette ki, hogy csakis hallomásból ismeri miket ír az általam képviselt sajtótermék, mivelhogy nincs az a pénz, amiért ő a kezébe venné azt. Érdekességképpen, az ülés végén a politikai fősodortól elcsángált újságból behozott egy kötegnyit, na meg egy vastag gyűjteményt a kifogásolt cikkekből, demonstrálva, hogy lám, nem csalás, nem ámítás, itt van, tudja ő, mit beszél.
Visszatérve a morfondírozásom eredeti témájához, azt kell mondanom, az uborkafánál nincs hálásabb „növényfajta” szerte e világon. Már a törzse sem lehet akármilyen, ha a tökfélék családjába tartozók oly simán és akadálytalanul fel tudnak kapaszkodni rajta. Csak állunk és nézünk, milyen könnyen is boldogulhatna az emberfia ebben a faramuci világban, ha mondjuk indából lenne a gerince. Emlékszem olyan kétmandátumos klántagságra, amelynek végeztével, házzal és személygépkocsival távozott abból az állomány minden egyes egyede. Ha netán az uborkafa csúcsáig is sikerült felkúszni, akár több száz hektár földet, sőt a Gizi néni kertjét is betelekkönyveztette magának, mire kitellett a mandátumi becsület. Igaz, voltak olyanok, akiknek tolvajlétrát tartottak a pártkulisszából, sőt a valagánál fogva tolták-nyomták fel a tök(fej)fára (értsd: uborkafa). Belőlük lettek aztán az igazi a csúcsra járó elmék, akiknek, hogy ne mondjam, a tanácsosi eskü szövege is gondot okozott. Nem is keveset, főleg a nyári kánikulában. És nem átalltak „interpellációt” intézni a többszörösen diplomázott köztisztviselőhöz vagy a kulturális osztály vezetőjéhez, kikérvén maguknak, hogy utóbbiak csak akkor szólhatnak, ha ők megengedik, mert nem akárkik előtt állnak. Már csak a miheztartás végett is.
A mindenkori uborkafa-nemzetség leglátványosabb példánya azonban egy újdonsült választmányi tag volt, aki friss aktivistaként szotyolát köpködve masírozott be a városházára, lesújtóan zord tekinteteket vetve a „nem a mi embereink” felé. (A fenyegetőre fogott „Megy a munka, megy?” kérdés közben néhány maghajat sikerült a jelenléti ívre is köpni.)
Garantált tehát az erkölcsi, sőt az anyagi fölényük is azoknak, akik az uborkafa tövében lebzselnek, hisz előbb-utóbb „fejes” lesz mindahányból. Mert ugye nem hiába nevezzük kobakosoknak eme családba tartozó „növényritkaságokat”.
De mint tudjuk, az uborkavirág hamar elnyílik.
A mákvirágok napjai is rövidre szabottak. Még akkor is, ha nem tartoznak közvetlenül az uborkafa folyondáros, indás, tekergőző fajtájához.
Sütő Éva / Reggeli Újság
