Csodára várva
Adventi fények gyúlnak. Csodaváró fényecskék, amelyekből ez a világi műragyogás valahogy mindig kilopja a lényeget. Ilyenkor hetekig készítgetjük a lelkünket valami szépre, valami rendhagyóra, amitől kicsit másabbak, kicsit jobbak, béketűrőbbek, szeretőbbek-szerethetőbbek lehetnénk. Próbálunk megbékélni a teremtett világgal, önmagunkkal, félelmeinkkel, rosszízű álmainkkal, s a mai viharzó idővel is, mely könyörtelenül fonja töviskoronáját barázdált homlokunk, elgyötört fejünk köré.
De mégis megnyugtató ez az ima kialkudta kegyelmi állapot, hogy még mindig van esély, haladék, lehetőség enni és inni adni, meglátogatni, befogadni, felruházni, szeretni, kezet nyújtani, hisz jászlak illatát hordja a szél…
Hajdani adventekkel birsalma illatot idéz az emlékezet. Volt idő, amikor a családtagok, szomszédok, barátok jelentették az ünnepet. Ilyenkor a levendula illatú komódfiókból előkerült a nagy fehér damasztabrosz, a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén megszentelt gyertya, a kalács, a bor, és elcsendesedett a lélek.
Manapság azt üzenjük a világnak, nem vagyunk itthon. Az unoka idén is máshol ünnepel, a nagymamára pedig ottmarad a vaníliás kifli s a karácsonyi ajándék.
Pedig menni kéne, szólni, békülni, simogatni, szeretni, míg tart a szüntelen való áldozat, míg el nem fogynak a szavak, ki nem hűlnek a lábnyomok, míg nem késő visszafordulni a szavakért, az érintésért.
Advent lángocskái égnek. A lélek őrtüzei, amelyeket ünnepek múltával újfent elfúj ez a könyörtelen, lélekölő világ.
Csodára várunk. Megnyomorított, reszkető lélekkel tekintve egy örökkévalóságot hordozó illékony lángba. Csak rajtunk múlik meglátjuk-e benne önmagunkat vagy sem.
Sütő Éva
