Egy fenyőfa balladája

Egy fenyőfa balladája
 
Köszönöm Istennek, hogy fenyő lehettem,
Hegyek csúcsain, mint királyfi éltem,
Nyár volt vagy tél, én mindig zöldelltem,
Tavasz vagy ősz volt, ruhát nem cseréltem.
Árnyékomban nyáron őzikék legeltek,
A fáradt madarak rajtam megpihentek,
Boldogan éltem ott csendben, békességben
Az erdő fáival, mindig szeretetben.
Egy hideg reggelen rossz emberek jöttek,
Fejszéjük zajától a völgyek megteltek,
Megálltak mellettem, bennem gyönyörködtek,
Ez lesz a legszebb ünnepi fenyőnek.
Ő még túl fiatal, öt-hat éves lehet,
Így szólt az egyik, ki velem együtt érzett.
De választ nem adtak, gyökeremnek estek,
Társaimtól búcsúzni sem engedtek.
Hiába kérleltem, hagyjanak még élni,
Ők sem hagynák könnyen, éltüket elvenni.
Még egyszer hagynának kitavaszodni,
Istennek, Jézusnak örökké szolgálni.
Még egy fejszecsapás, lelkem kilehelve,
Gyökereim nélkül vittek el örökre.
Így kerültem végül szent karácsonyára,
Jézusi ajándék a legszebb templomba,
A pap megszentelt karjait kitárva,
Hogy ott lehettem, Istennek hálát adva.
A gyerekek csillagfénybe öltöztettek,
Körülöttem jézusi dalt énekeltek.
Legszebb pillanata lett ez életemnek,
Hogy vendége lehettem eme szent estének.
Nem volt új életem túlságosan hosszú,
Rövid volt az ünnep, végleges a búcsú.
Ennyi a szeretet, jöhet a koszorú,
Hogy így ünnepeltek, ez igen szomorú.
Bekövetkezett mitől titkon féltem,
Szemétdombra dobtak egy jeges reggelen.
Az arra járóknak kértem-könyörögtem,
Hogy vinnének vissza, ahonnan eljöttem.
Vigyenek vissza a hegyek csúcsára,
Hadd pihenjem álmom fenyvesek honába’.
De mindhiába sírtam, senki nem segített,
Ott a jeges hóban, nyomban elégettek.
Senkit sem átkozok, sem bosszút nem kérek
De a végső tűztől ők sem menekülnek.
 
Kovács József, Nagyvárad
Facebook