Emlékműsort szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács október 17-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.
Annak ellenére, hogy Erdélyben nem volt a budapestihez hasonló lázadás, itt is sok embert megkínoztak, meghurcoltak, mert törekedni mertek, szebb jövő akartak – mondta az Őszi csoda címet viselő rendezvény felvezetőjében Kilyén László műsorvezető, miután a Fagyöngy citerazenekar ’56-os dalokkal hangolt a megemlékezésre.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina szerint jó volna hosszan odafigyelni a megtorlást elszenvedők történeteire, inni szavaikat, és erőt meríteni belőle, mert azóta sincs valós szabadsága a teljes magyarságnak, a külhonban a viszonylagos anyagi jólét mellett sorvadnak a valódi értékek, állandósult a bizonytalanság, tetten érhető a fokozódó nyomás, amely manapság leginkább a médián keresztül éri közösségünket. „Sem 1956, sem 1989 után nem tudtuk megállítani és visszafordítani a már azelőtt elkezdődött folyamatokat. Lassan, de hatékonyan építik le a családról, egyházról, közösségről kialakult értékrendszerünket, a fiataljaink közül kevesen köteleződnek el eszme, cél iránt. Adjon Isten szívet, időt, fület a halláshoz és hitet a kitartáshoz” – fogalmazott Sándor Krisztina.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs kifejtette, az autonómia a szabadság intézményi garanciája. „Egy nép akkor szabad, ha dönthet önnön sorsáról. Egy nép akkor szabad, ha meghatározhatja politikai berendezkedését, ha szabadon rendelkezik erőforrásaival, ha nincs alárendelt helyzetben más népekkel szemben, ha mindenki számára biztosítottak a teljes és tényleges jogegyenlőség feltételei” – mondta. „Október 30-ára, Székelyföld autonómiájának napjára készülve mondjuk ki: erős, hitében rendíthetetlen, ’56 hőseinek, 1989 temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti hőseinek példája által megerősítve követeljük Székelyföld területi autonómiáját” – fogalmazott Izsák Balázs.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán – miután átadta az emlékezőknek Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét és jókívánságait – szerint erre a néhány dicső napra mindenki szimpátiával tekintett, és utána semmi nem volt olyan, mint azelőtt, a második világháború után kialkudott állapotokban. „Ma is vehemensen támadják értékeinket azok, akiknek útjában áll a kereszténység, a hit, a család. A pesti srácok tudták és tették a dolgukat, márpedig ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak” – mondta a vezető konzul.
A Kultúrpalotában jelen levő marosvásárhelyi ’56-os elítéltek közül – Varga László, Grama János – Kelemen Kálmán szólalt fel. Humorosan megjegyezte, kezdetben hat hónapig vallatták, és ekkor érezte, hogy milyen hatalmas, mekkora veszélyt jelenthet a rendszerre, de vicces kedve hamar elszállt, olyannyira, hogy pizsamakabátjának ujjával meg akarta fojtani magát. Erőt vett magán, és vállalta a meghurcoltatást: a folyamatosan kirótt „újabb két év börtönbüntetésekről”, a fogdában uralkodó embertelen állapotokról mesélt a hallgatóságnak.
Ezután Baricz Lajos római katolikus pap a múltból merítkező fohászt mondott, Kecskés Csaba unitárius lelkész pedig személyes élményeit osztotta meg, hiszen anyai lelkész nagyszüleit és elsőéves teológiai hallgató nagybátyját is elítélték.
Kilyén László és Ritziu Ilka Krisztina történelmi tényeket ismertetett, többek között megemlítve, hogy a kolozsvári egyetemen hazug módon azt hangoztatták, hogy a szabadságharc lényege Erdély visszacsatolása, és azt, hogy a leghatékonyabb fegyver a vers volt. Ennek jegyében Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina versben, dalban, prózában, a Vártemplom Musica Humana kórusa énekkel, Varó Huba és társulata erdélyi verbunkokkal és legényesekkel emlékezett a pesti srácokra.
(forrás: Székelyhon)
Sándor Krisztina ünnepi beszéde
Tisztelt elnök urak, konzul úr, tisztelendő lelkész urak, kedves emlékezők!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében tisztelettel köszöntök mindenkit!
Jó volna ma és a következő hetekben hosszan, ráérősen hallgatni azokat a ma még élő tanukat, akik 60 évvel ezelőtt fiatalként élték meg azokat a forradalmi eseményeket, s később a megtorlásokat, amelyekre immár hónapok, hetek óta emlékeztet minket a média. Igen, jó volna csak őket hallgatni, odafigyeléssel, kitartással inni szavaikat, tanulságaikat. Jó volna erőt meríteni abból, amit elmondanak.
Miért is?
Mert itt állunk ma, 60 évvel később, és ma sem a szabadságunkat éljük, hanem egy állandósult bizonytalanságot. Mert igaz ugyan, hogy nincs diktatúra és a véleménynyilvánítás szabad, de van egy egyre nyilvánvalóbb nyomás, ami ránk nehezedik – nemcsak közösségi életünkre, hanem az egyéni boldogulásunkra is.
A közösségi nyomás régóta ismerős – valójában az 1956 óta eltelt 60 évben az erdélyi magyar közösség folyamatos teher alatt élt, alkotott, és fizetett adót, építette és szépítette életterét. Fejlődni, távlatokat adni az azóta megszületett újabb nemzedékeknek viszont nem tudott. Nem volt mikor, nem volt hogy. Sem az ’56 utáni nacionál-kommunizmus, sem az 1989 utáni ún. felszabadulás nem tudta megállítani, visszafordítani a már akkor, 60 évvel ezelőtt elindult kedvezőtlen folyamatokat. Szerencsénk volt az ’56-osainkkal, a példaképekkel, az azóta követésre méltóvá vált közéleti személyiségeinkkel, melyek erőt kölcsönöztek a mindenkori helytállóknak – az egyszerű hétköznapi embereknek is.
Az egyéni életünkre nehezedő nyomást ma leginkább a médiából kapjuk. Viszonylagos anyagi jólétben élünk – egyre több tárggyal vesszük körül magunkat, melyek mind-mind a kényelmünket szolgálják, de közben sorvadnak azok a készségek és értékek, amelyek nekünk itt létfontosságúak. Egyéni életünkbe törnek azok az eszmék és divatok, irányzatok és ideológiák, amelyek lassan, de annál hatékonyabban építik le a családról, egyházról, hitről, kitartásról, közösségi célokról kialakult nézeteinket.
Ideológiai nyomás és bizonytalanság. A legtöbb mai fiatalnak ez az alapérzése, s emiatt az elköteleződés is egyre ritkább – egy eszme, egy értékrend, egy közösségi cél felé. Ezért lenne jó ma nekünk – harmincasoknak és a tőlünk fiatalabbaknak is – hosszan, ráérősen hallgatni az ’56-os forradalom ma még élő hőseit és áldozatait. Hogy szükségünk van rá, számomra nem kétséges. Hogy időnk és türelmünk mennyi van rá, az már jó kérdés. Pedig a mindenkori fiatalok robbantják ki a mindenkori forradalmakat és indítanak el társadalmat és rendszereket átalakító változásokat. Csak legyen példa a múltból, és erő a jelenben – még ilyen teljes bizonytalanságban is, amiben ma élünk – európai, erdélyi, székelyföldi kereteink között is.
Isten tartsa meg egészségben az ’56-osokat, nekünk pedig adjon időt, nyitott szívet és fület a hallásra, hitet arra, hogy minden nemzedék meg kell vívja a magáét, és e küzdelem nem hiábavaló!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
