Érdekességek a fodrászat történetéből, avagy a rizsporos parókától az extrémig
A történelmi feljegyzések szerint már a régi egyiptomiak is nagy hangsúlyt fektettek a megjelenésükre. A hajápolás is ekkor kapott igazán nagy jelentőséget, hisz a fodrász volt az egyik legfontosabb háziszolga. Időszámításunk előtt már 5000-ben voltak hajdivatok, ekkor készültek el az első parókák is.
A görögök az istenek ajándékának tekintették a hosszú hajat, melyben a férfiak erejét és lelkét vélték felfedezni. A határozott megkülönböztetés érdekében a rabszolgáknak nagyon rövidre kellett nyírniuk a hajukat. A hölgyek fejdíszeiket szalagokkal átkötve copfokban, vagy kontyban viselték. A régi Rómában a szebbik nemnél inkább a világosabb haj volt a divatos, amit különböző növényi kivonatokkal próbáltak elérni.
A haj tehát mindig fontos szerepet töltött be az emberiség történetében. Azon túl, hogy ékesítette gazdáját, a naptól és a fizikai hatásoktól is védte a fejét. Sok legenda is fűződik hozzá: a bibliai Sámson rendkívüli ereje hosszú hajában rejlett. A mohamedánok, a Próféta szakállára esküsznek. Náluk a szakáll érintése halálos sértés. Nagy bánat, gyász esetén a zsidók megtépik saját szakállukat. A rómaiak közül csak a szabad emberek hordhattak szakállt, a rabszolgák nem. A középkorban az összenőtt szemöldök boszorkányság biztos jele volt. A keresztények a haj lenyírását az alázat jelének tartották, ezért viseltek a szerzetesek a fejbúbon kör alakban kiborotvált tonzúrát. A legenda szerint a bakó Hunyadi László fejét, a hosszú haja miatt, csak negyedszerre tudta lecsapni.
A mai kor embere inkább esztétikai szempontból tartja fontosnak az egészséges hajat. Voltak személyek, akik körül egész legenda alakult ki. Gondoljunk csak Ferenc József tragikus sorsú feleségének, Sziszinek hajkoronájára. A hajának napi ápolása 3 órát jelentett, a mosás és egyéb beavatkozásokat nem is említve.
Parókák
A parókák viselete manapság nem annyira elfogadott, pedig nem volt ez mindig így. Gondoljunk csak vissza a barokk és rokokó túlcicomázott stílusára, amely a hatalmasra tornyozott rizsparókák nélkül elképzelhetetlen lett volna. Történetük egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen a kopaszságot már akkor is el akarták titkolni. Az ókori Egyiptomban mind a nők, mind a férfiak öltözékének kiegészítője volt a paróka, ami többnyire emberi hajból és gyapjúból készült. A rómaiak és a görögök már többféle színű parókát hordtak, amelyekből különböző frizurákat formáltak. De a paróka viselésével kapcsolatban nem kell több száz évet visszamenni, elég, ha a hatvanas-hetvenes éveket idézzük fel, amikor majd’ minden nő vendéghajakat viselt. Bár a paróka viselése mindig költséges mulatság volt, ez a fejdísz sokáig megmaradt az elegancia nélkülözhetetlen kellékének.
A tartós hullám története
Több évi kísérletezés után 1901-ben Karl Nessler német fodrásznak sikerült a hajban tartós hullámot kialakítani. Ez a hullámosítás a lúg és hő együttes hatásán alapult. Joseph Mayer karlsbadi fodrász ismerte fel a tartós hullámosítás igazi jelentőségét ez a meleg tartós hullámosítás, mely hazánkban az 1950-es évekig sikerrel alkalmazott eljárás volt. Az első hideg tartós hullámosító anyag összeállítását 1935-ben Goddard angol vegyész végezte. 1936-ban Németországban szabadalmaztatták és végül 1939-ben a Nestle-Lamare cég hozta az új vegyszert forgalomba. A hajat és a fejbőrt kevéssé károsította. A modern tartós hullámosítás módozatai ezekről az alapokról indultak ki és fejlődtek tovább anyagukban és technológiájukban.
Hajfestés története és az extrém
A hajfestés olyan régi, mint a szépségápolás. Az ókori Egyiptomban a gazdagabb nők festették a hajukat. Nem csak a fejdíszük volt látványos, de szépségápolást is magas fokon művelték. Hajfestésre hennát és indigót használtak. A római nők hajukat legtöbbször zöld dió héjának levelével vagy a veszélyes ecetsavas ólommal festették. A haj szőkítésére és festésére növényi eredetű vagy fémsós festékeket használtak, ezeket germán törzsek hozták a Római birodalomba. A XIX. század közepétől a vegyipar fejlődésével új vegyületeket ismernek fel, amelyek alkalmazhatóságát keresik. 1863-ban Hoffmann német vegyész fedezte fel a parafeniléndiamint, s azt is megállapította, hogy festőképességgel is rendelkezik. 1883-ban Monnet használta először hajfestésére. Az 1878-ban megismert hidrogén-peroxid alkalmazása jelentős változást jelentett a szőkítésben és a hajfestésben. Megindult a hajfestékek gyártása.
A 21. században a fodrászat szinte iparággá fejlődött. Fejdíszeink a szivárvány minden színében díszelegnek nemtől és szinte korosztálytól függetlenül.
Ha ezekhez még hozzáadjuk a tetoválások és a pirszingek divatosságát is, nyugodtan elmondhatjuk: az ember méltóvá tette magát a korhoz, amiben él.
Sütő Éva összeállítása
(fotó: a budapesti fodrászmúzeum)
