Érmelléki sirató

Érmelléki sirató

Az elmúlt huszonegynéhány esztendőben a szürke kis Érmelléken sok dolog mozdult el pozitív irányba (is), hála annak a néhány kitartó községi gazdának, akik nemcsak a maguk hasznát lesték a polgármesteri szék magaslatából, hanem erejükhöz, tehetségükhöz, eszközeikhez mérten úgy intézték a település dolgait, hogy regnálásuknak nyoma is maradjon. Így a választópolgár még azt is elnézte, ha nekik is csurrant-cseppent egy kis ez meg az, mert olyan infrastruktúrát hagytak-hagynak maguk után, amilyenről az érmelléki kisfalvak még álmodni sem mertek volna néhány évtizeddel ezelőtt.

Már csak munkahelyek kellenének és mindjárt élhetőbb lenne a vidék – mondogatják a még itt rekedt fiatalok, akik díjazzák ugyan az aszfaltos utat meg vezetékes vizet (főleg ha még használható, vagy neadj’Isten iható is) és minden egyebet, ami a jó infrastruktúrát jelenti, de a kenyérre valóban továbbra is szűkölködik a tájegység lakója.

Hogyne szűkölködne, amikor némelyik településen még a munkahelyteremtő cégek létjogosultságának is ára van. És nem is kevés. A városgazdák vagy euróban mérik, vagy részesedést kérnek a céghaszonból, de egyéb feltételekben (juttatásokban) is hajlandóságot mutatnak a kiegyezésre. Emiatt legtöbb munkáltató a tárgyalásokat követően már vissza se tér, ahogy nemegyszer megesett már két érmelléki kisvárosban is (Székelyhíd, Mihályfalva).

Három esztendeje sincs tán, hogy az egyik székelyhídi polgár azon háborgott, hogy az amúgy is kis létszámmal üzemelő felsőrészkészítő cipőgyár csak úgy bővíthette volna a vállalkozását, ha a polgármester által előzőleg kijelölt területet vásárolja meg, vagy veszi bérbe. Az ominózus terület persze rokoni tulajdon volt. Mivel az unszolt parcella előnytelennek bizonyult a bővítéshez, a vállalkozó bebőröndölt, és elvitte magával még azt a kevés munkahelyet is, ami addig a lelket tartotta a helybéliekben. Bár nem jött be az üzlet, a polgármesteri klikk és kiterjedt rokonsága mit sem érzett az egészből, hisz megannyi lehetőség van a közvagyon és a közpénzek megcsapolására. Annál inkább érezték a városka lakói.

De beszélnek errefelé konkurenciát kizáró hatalmas kenőpénzekről és egyéb juttatásokról is, amelyek nemcsak pletykaalapon terjednek. Az ilyen ügyködések szereplői már annyira nem adnak a látszatra, hogy a nyilvánosságtól sem ódzkodnak, hiába veri nagydobra a sajtó.

Mondhatnák úgy is, a gátlástalanságnak semmi sem szab határt egy olyan országban, ahol a korrupciót és a nyíltszíni rablást nemzeti foglalkozás gyanánt űzik. Ismételten feltenném ilyenkor a már közhelynek számító, az erdélyi politikum által elbagatellizált kérdést: ki felel majd azért a sok százezer magyarért, akik itt hagyják Erdélyt, a Partiumot – ezen belül az Érmelléket –, ha ez a balkáni mentalitás ennyire gyökeret tudott verni az itteni fejekben is. A haszon, a pénzszerzés, mint tudjuk, mindent felülír.

A közelmúltban a fülem hallatára mondta az egyik közintézmény vezetője a beosztottjának, aki a kivándorlás lehetőségét latolgatta, annak okán, hogy az intézményen belül évek óta ide-oda lökdösik (mondanom sem kell, hogy a polgármesteri rokon javára), hogy senki sem küldi el, de tegyen belátása szerint.

Vagyis minden magyar számít.

Amíg tehát a klikknek jól megy, a párt is túlél mindent. Amíg a konkurens pártnál (akármelyiknél) akár eggyel is kevesebb a pecsét a szavazatszámlálásnál, addig biztos a bőrfotel meg az íróasztal, ahonnan a nagy okosságokat lehet tolni az emberek képébe.

De vajon meddig lesz még kevesebb egy pecséttel?

Sütő Éva

(Fotó: Érkenéz, ahol már alig hallani magyar szót. Házait pedig belakják a cigányok.)

 

 

Facebook
Érintő hírportál