Istenszületés
A hatvanas évek vége felé jártunk, amikor karácsony előtt pár nappal sűrűn havazni kezdett az érmelléki kisfalvak felett. Csak hullt, hullt az Istentől való makulátlanság a kertekre, a házak üstökére, kémények tetejére, a Csöpi kutya bozontos szőrére, aki valami nagy-nagy bolond élvezettel csaholta körbe az udvart, rálicitálva eredendő gyermeki örömünkre, hogy lám, a karácsonyi izgalmak mellé még az ég is a földre teríti hatalmas fehér bundáját, hogy minden a Teremtő elrendelése szerint legyen, mire eljön az Istenszületés ideje. És csak kavargott, kavargott szelíden a hatalmas égi fehérség, pehelynyi réseket törve-hasítva a nagy fekete estében, utat készítve a világra készülő szeplőtelen fénynek.
Szentestére már méteres hó állt az utak mentén, mely utakat pedig a jóemberek készítettek elő, hogy földi szokásokhoz híven el ne tévedjen az, aki kopogtat majd a sarkáról leszállt kisházak ajtaján. Az ablakokban már pislákolt a csodára tartogatott gyertya, útmutatóul a háromkirályoknak is, hogy ne csak a pásztorok üdvözülhessenek, ha majd az Örökkévaló átlép a halandóságba.
Ott bámultuk hát a zizegő halk fehérséget, hanyatt fekve a habhónyi puhaságba, arccal az égnek, hancúrozva, belekacagva a születés misztériumába, önfeledten, boldogan, gondtalanul. Hisz a sarkon már befordult az ünnep, a magasságos végtelenből pedig sokadik alkalommal is megérkezik a Fiúisten, aki újra és újra elveszi a világ bűneit, melynek terhétől újra és újra meghal, majd feltámad, hogy szüntelen való legyen az áldozat.
Azóta is, ha az Érmelléken így Istenszületés idején fehérre halkul a táj, az emberek lelke is vele csendesedik, hogy meghallja a kopogtatást az ajtón…
Sütő Éva
