Köszönet a Csodáért!
Az elmúlt években, hónapokban sok mindent lehetett hallani, olvasni az érmihályfalvi református egyház védnöksége alatt működő iskoláról, óvodáról. Sok helyről, sok mindent beszéltek, egymásnak ellentmondó dolgokat is, például azzal kapcsolatban, hogy miért lebegtetik Damoklész kardját az intézmény fölött. Megnyugtatom az olvasót, nem kívánok ezúttal állást foglalni a városvezetés és a református egyház konfliktusában, ezzel kapcsolatos álláspontomnak a nyilvánosság előtt már korábban hangot adtam. Nem kívánok ezúttal az iskola elköltöztetésének a körülményeivel sem foglalkozni, arról mindenki tájékozódhatott ilyen-olyan médiafelületekről.
A magam részéről a rendszerváltás utáni Érmihályfalva történetében a legnagyobb megvalósításának tekintem ezt az óvodát és ezt az iskolát. A „beruházás” értéke pénzben nem kifejezhető, mi több, felbecsülhetetlen. Korábban, 2006 előtt a hosszú programos állami óvodai oktatásban két román és csak egy magyar csoport működött, az iskolában pedig egyáltalán nem volt elérhető ez az oktatási forma.
Az, hogy sikerült két újabb magyar napközis csoportot beindítani, és az elemi oktatást step by step rendszerben működő osztályokkal változatosabbá tenni – már önmagában is csoda. A szellemiség, a nevelés, a körülmények és az egész kezdeményezés sikerének mércéje a szülők részéről mutatkozó bizalom, ami nem kíván további magyarázatot. Közismert az a tény, hogy a kezdeményezés nem a tanügyből, nem a tanfelügyelőségről, nem az iskolavezetőségtől és nem a város részéről, hanem egyházi részről érkezett.
Balázsné Kiss Csilla lelkipásztor mindvégig mentora, őrangyala, lelki vezetője volt a kicsi intézménynek. Az, amit neki „kívülről”– nem pénzért, nem politikai vagy vezetői ambícióból, csak pusztán közösségszeretetből – sikerült véghezvinnie az érmihályfalvi közoktatásban, az a csoda következő szintje. Ezt már senki nem veheti el tőle, ez már az Ő neve mellett vésődik be a helytörténet nagykönyvébe. A csodának a látszat ellenére nincs vége. Kezdeményezése, a két új magyar napközis csoport és a „stepes” osztályok, bár más helyszínen, de megvannak.
Mikor jó dolgok történnek, az öröm, a büszkeség tölti el az embert. Aztán jön a megszokás, és a jó dolgok természetessé válnak. Szülőként is ritkán jut eszünkbe, hogy megálljunk egy pillanatra és az elmúlt évekért annyit mondjunk: Köszönöm! Legalább annyit…
Szilágyi Ferenc
