Menjünk disznót fogni!
A disznótorok, szüretek és névesték hagyományai élték túl leginkább a nemzedékeket az Érmelléken. E tájegységen azért voltak ezek a szokások annyira időtállóak, mert itt az emberek egymásrautaltsága nem volt kétséges sohasem. A láp és a mocsár világa, amilyen adakozó, olyan durva és kegyetlen is tudott lenni olykor lakójával, ezért a szokásoknak, hagyományoknak itt megtartó erejük volt.
Évszázados hagyomány szerint a disznótorok járnak a legnagyobb vigadalmakkal e környéken. Ez talán még a szüreti mulatságokat is felülmúlja, mert leginkább télvíz idején ejtik meg a gazdák. Régebben ilyenkor ráértek az emberek, egyéb elfoglaltság úgy se igen kötötte le őket, volt hát idő akkurátusan mindennek megadni a módját.
A saját nevelésű disznónak nagy becsülete volt mindig a környéken, hisz azt nagy odafigyeléssel nevelték, hizlalták egész nyáron. Az sem volt mindegy mivel történt ez az etetés, hizlalás. A húsa csak akkor volt igazi, ha nem volt „idegen szaga”. A jó házi disznónak kijárt a korpa, a tengeridara, ahogy azt itt nevezik, és a jó apró főtt krumplival elegyített „moslék”, amit az ételmaradékból állítottak össze naponta. És persze kellett még hozzá a jó gazda hizlaló szeme is, anélkül nem is hízott volna az a disznó semmit sem.
Általában karácsony előtt vágták le a nagy hízókat, mivel az el kellett, hogy lássa az egymást követő ünnepeket hússal, hurkával, kolbásszal. Manapság is megmaradt ez a szokás, de a hagyományoknak már nem adóznak úgy, mint régen. Valahogy visszafogottabb, mint egykoron. Mostanság már hét közben is disznót vágnak, és hentes dolgozza fel azt.
Akinek öreg van a háznál, az jól jár, mert annak nem kell sem hentes, sem idegen tanács, nagyapa úgy is mindent tud.
A nap hőse
Érmihályfalván a Nyíri-portán már előző este nagy a sürgés-forgás. A család nagy öregje, a 89 éves Lajos bácsi élesíti a késeket a fenő-kő segítségével. Ezt egy emberöltő óta így szokta, nem is ért ehhez más senki rajta kívül. Fontos is most ez a foglalatosság, hisz sok múlik azon, milyen szerszámot használ ilyesmihez az ember.
A ház apraja-nagyja nagy izgalommal készülődik az eseményre, az asszonyok előkészítik az edényeket, még a fateknő is lekerül a padlásról, vesszőkosarakat bélelnek ki fehér kendőkkel, dézsát mosnak a sózáshoz, na meg a nagy üstöt az abáláshoz. Évtizedek óta használatosak ezek az eszközök, a magukra adó, régi nagyházaknál mindezeknek hivatalból meg volt a helyük. Végül, de nem utolsósorban a stampedlik kerülnek elő a jó szilvapálinkával, mert anélkül ugyan nem ér semmit
Menjünk disznót fogni!
Már előtte való este feljárja a gazda a komát a jószomszédot, toborozza a reggeli disznófogókat. Lajos bácsi szerint régen, mire odakerült a sor, már nem is fértek hozzá szegény párához, annyian összegyűltek a fehér, csikorgós reggeleken. A társaság a disznóól korlátjának dőlve mustrálta a hízott jószágot, miközben körbe járt a stampedli. Ennek nem csak vérmelegítő rendeltetése volt, de bátorság gyűjtő is, hisz férfiember ide vagy oda, mégis nagy erőt igényel e nemes megmérettetés ember és állat között. A jószág is hízott tőle. Hisz minél többször ért körbe a szilvórium, annál kövérebb lett a mangalica, vagy a báznai, a gazda gyönyörűségére.
Mire megjött a kellő bátorság, már annyi volt a segítő kéz, hogy nem volt annyi fogni való része a disznónak. De így volt a’ szép – toldotta meg Torda Jani bácsi is, aki szintén nagy disznótorozó hírében állt Mihályfalván. A pletykák szerint még a muzsikus Gyuláékat is odarendelte a házhoz estére, hogy húzzák a fülébe a csárdást. Volt is nagy híre mindig a Kis utcán az ötvenes-hatvanas években!
Vigyázzatok, el ne szaladjon!
Manapság ugyan már gázzal perzselik a disznót, mert az emberek mindent időben mérnek. Régen csak a szalmával való perzselésre esküdtek, mert lassúbb és akkurátusabb volt az eljárás, még a szalonna íze is jobb volt tőle – néz el messzire Lajos bácsi. De nem csak emiatt, gyermekeim! Az megint csak alkalmat adott egy-egy kupicára is, mert ugye megint csak inni kellett a nagy hőstettre. Aztán meg mit is tehetett volna az ember, míg égett az a szép tűz ott előtte? Sok adoma van ám arról is, hogy elszaladt a disznó, égő szalmástól, aztán futhatott utána a komaság, szomszédság! Egyszer a Nagyék szénaszínjében érték utol, de már azt is oltani kellett utólag! – derül Jani bácsi, a több mint negyven éves történeten.
Lassan kihal
A hízó felbontása után inkább az asszonyok sürgölődtek-forgolódtak a konyhán. A férfiember kinti dolga végeztével behúzódott a tágas konyhába, s ha már tiszta a bél, akkor a kolbász és a hurka töltésével foglalatoskodik, vagy a sonkák és az oldalszalonnák kialakításával. A hagymás-véres illata belengi a házat, de már az elmaradhatatlan töltött káposzta is fő a nagy csempespóron. Lajos bácsi nehezményezi, hogy manapság majd mindenki böllért hív a munkához, a fiatalok közül alig értenek már a hurka vagy a kolbász alapanyagának elkészítéséhez, fűszerezéséhez. Velünk, öregekkel ki fog halni a hagyomány, a rituálé. Most is vannak már házak, ahol délre fel van dolgozva a disznó, délutánra ki van takarítva, nyoma sincs a disznóvágásnak. Milyen világot értünk meg!
Gyuláék helyett Lagzi Lajcsi
Azért manapság is jó a hangulat, egész délután szól a mulatós, a kisüsti után most a bort ízlelik. Jani bácsi meséli, hogy régebben addig ízlelgették úgy a bort, mint a kisüstit, míg el nem sóztak valamit, de az is megesett hogy a két deszka közé préselt fősajtra ültek le kipihenni a nap fáradalmait. Az volt az igazi, mikor Gyula húzta. Az már a tornácon elkezdte a gazda nótáját! Az volt a biztosítéka annak, hogy nem küldik el őket. Irénke néni csóválta is erre a fejét nagyon, mert állítólag voltak olyan disznótorok, hogy reggelre a fél disznóság elfogyott. Kész pocséklás volt! A muzsikusokkal etették meg ezek a bolond emberek – méltatlankodik annyi év távlatából. Jani bácsi viszont csak legyint. Számított is az – mondta – vágtunk másikat. Volt olyan tél, hogy két-három disznót is vágtunk. Nem volt olyan fösvény világ, mint manapság.
Jól éltek Gyuláék is – néz maga elé mosolyogva és egy kicsit a jelennel is megbékélve Lajos bácsi. Most egy disznót s elég felhizlalni. Lassan már egyet se fognak. Hallgatom olykor a híreket, melyekből csak azt értem, hogy ennek a fene nagy uniónak az lett a vége, hogy a jószágnak több joga lett már, mint az embernek. Ki hallott már olyat, hogy már csirkét se lehet tartani csak a neki kijáró területen. Senki nem fog tartani semmit, ha egyszer ezt mifelénk is komolyan gondolják. Még a baromfiudvar is ki fog halni, nemcsak a disznóól.
Sütő Éva
