Mese az emberi telhetetlenségről, virágvasárnapi kapzsiságról

Mese az emberi telhetetlenségről, virágvasárnapi kapzsiságról

Igazán nem is tudom értelmezni azt a jelenséget, aminek évről évre tanúja vagyok virágvasárnap délelőttjén, a római katolikus püspöki palota előtt, a barkaszentelést megelőző órában.

Az történik ugyanis, hogy a püspökség munkatársai kiraknak a sövénykerítésre, több száz ágat, amire aztán a hívek serege azonnal ráveti magát és egymást lökdösve, taszigálva, megpróbál megszerezni. De nem ám egy-két darabot, hanem ki mennyit bír. Közben pótolgatják újabb kötegekkel az elfogyott barkaágakat, de az sem elég, hisz nem csak az újonnan érkezők szállnak harcba , hanem azok is újra válogatnak, akiknek már tele a kezük ágakkal. Akik esetleg kicsit későn érkeznek, már csak a görbécske, kopasz ágakat kapják, a „szerencsésebbek” pedig büszkén szorongatják azt a tíz-tizenöt szálat, amit úgymond kiharcoltak maguknak. Nem is volna semmi gond, ha mindenki megelégedne, mondjuk három szállal, mert ugyebár az már csokor, és gondolna embertársára is, de nem, nem elég annyi. Muszáj sokat vinni, pedig a hét főbűn között ott van ám a kapzsiság is, és nem valószínű, hogy nagyhét kezdetének napján a Fennvaló méltányolta a látottakat.

Azért lenne más megoldás is. Vagy úgy kellene intézni, ahogyan a Szent László plébániatemplomban intézték, ahonnan virágvasárnap délelőttjén, mise után egy-egy szál barkával jött ki mindenki, vagy a jövőben még több barkát kellene kiosztani, még akkor is, ha jelenlévők létszáma évről-évre csökken.

Farkas László, Nagyvárad

(Kép: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye)

Facebook
Érintő hírportál