Mikulás hozta…
Unokatestvéreimmel öt-hatévesek lehettünk, amikor egész este lestük a ház hosszú tornácára néző magas kétszárnyas ablakot, mikor zörgeti már meg a várva-várt Mikulás. Akkorára már minden rakoncátlanságunkat, nagyapa- nagyanyabosszantó csintalanságunkat megbántuk, sőt a magyarázkodások egész tárháza sorjázott buksi fejeinkben, ha netán számot kell adni valami turpisságról, kópéságról. De általában maga a jó öreg Mikulás sorolta fel, hogy ugye, ezt meg azt se teszitek többet sőt, a Torda Jani bácsi pincelakatját se fogjátok „elgórni” ezentúl.
Hát ígértünk is fűt-fát, mire megnyílt a bűvös zsák, tele édességgel, játékokkal, amelyeket tizenéves korunkra felváltottak a szépremények, később a beteljesítésre szánt álmok, mára pedig a képzeletbeli Mikulás-zsákból csak egy messzire gurult gumilabda, egy elveszettnek hitt üveggolyó, vagy Fekete Péter egy-egy elkallódottnak hitt kártyalapja kerül elő.
Meg az akkori huncut, de annál őszintébb gyermekarcunk, ami majd félévszázados messzeségből néz vissza ránk, mintegy bizonyságul, hogy mindez igaz volt…
Sütő Éva
