Mondd meg nekik!

Mondd meg nekik!

Bözsi néni a maga nyolcvan esztendejével eseményekben dús életet tud maga mögött. Filigrán alkata alig látszik már az évtizedek súlya alatt, és ha néhanapján haragban is van világgal, hamar elmúlik neki. A nagypolitikával naprakészen áll, hisz köztudott róla, hogy újságot járat és tévét is néz, méghozzá nem is holmi agyhígító műsorokat.

Ha mégis sokáig haragszik a világ dolgainak alakulás végett, segít, ha a legközelebbi elöljárót vagy politikust jól leteremti – igaz, csak úgy maga elé szórva az elmarasztaló szavakat –, de megesett már olyan infámia is, hogy meg-megrázta egyik vagy másik felé a botját, ha nyomatékot akart adni nemtetszésének.

Bár a nagypolitika folyásán jottányit sem változtatott Bözsi néni levegőbe emelt görbebotja, meg az sem, hogy már megint megírta az újság, hogy ezek vagy azok az ingyenélők mennyit loptak, vagy milyen korruptak.

Bár nyolcvanon túl már egyre kevesebbet zavarja az emberlányát, ki mennyit vág zsebre, kinek jut, és kinek nem jut dinnyeföld, mint ahogyan azt az érmelléki emberek szokták mondogatni, ha a kaparj kurta neked is jut alapon mégsem lehet megelégíttetni a pereputtyot. Ám Bözsi nénit cseppet sem zavarja, hogy ebben a korban neki már csak a macskájával illene foglalkoznia, sőt! Ha nincs kibékülve a világ menetével, ennek folyamatosan hangot is ad. A nagy magyar össznépi marakodást meg főleg nem díjazza. Néha mikor arra tévedek, azt is el szokta mondani jó szabadosan, hogy „ides jányom, ebben a fene nagy halámolásban meg kínlódásban ez a sok marha ember még etyepetyézni is elfelejt”.

De nem is ezért tartottam fontosnak megörökíteni Bözsi néni zamatos elszólásait, inkább egy-egy bölcs meglátásáért, mondásáért, amelyeket ha ki nem mondanának a hozzá hasonló mindenlátó mamókák, a mai bolond világ már számon se tartaná őket.

A minap a kapuban állva éppen azt konstatálta, hogy feltartóztathatatlanul jön az ősz, és neki még nincs téli tüzelője.

Na, idehallgass csak, ides! – szólt utánam jó ízesen már sokadik alkalommal, mint aki mondaná is meg nem is, de végül mégis csak kibukik belőle. Megkérdezhetnéd már azoktól a fene nagy uraktól, akik folyton nyiszálják itt a sok avató szalagot, mielőtt pecsételni instálnak, hogy hány hét a világ?

Miért, Bözsi néném, hány hét? – kérdezem, mert sokat láttam-hallottam én már mióta újságíró vagyok, de hogy hány hét a világ, az valahogy mindig elkerülte a figyelmemet.

Erre megrázta göcsörtös kiszolgált botját és felelősségének teljes tudatában, kinyilatkoztatta: annyi ides, amennyi négy vagy nyolc esztendőbe belefér, erre akár a macskám is mérget vehetne – mutatott a lába mellett kunkorodó farkú Misi kandúrra. S mivel erre tényleg nem volt mit mondanom, a téli tüzelőjét még egyszer felemlegetvén, a Rejtőbéli Babette anyó modorára hajazva hozzáfűzte: majd egyszer jól beverem a fejüket, csak még egyszer kiabálják itt nekem a tollas autóból, hogy hova pecsételjek. Mondd meg nekik!

Megmondtam.

Sütő Éva

Facebook