Száz éve ölték meg Tisza Istvánt
1918. október 31-én délután 5 órakor a Hermina úti Róheim-villában meggyilkolták gróf Tisza Istvánt. A gyilkosok pontos kiléte annak ellenére sem bizonyos, hogy az 1920-as években komoly nyomozás indult, majd egy katonai és egy polgári pert is lefolytattak az ügyben. A merénylet két szemtanúja, Tisza István felesége, valamint unokahúga a gyanúsítottakat nem tudta azonosítani, így csak közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el néhány embert. A végzetes merénylet már a negyedik volt, amelyet a politikus ellen elkövettek.
E szomorú centenárium jó alkalmat kínál arra, hogy számvetést tartsunk az ország egyik legjelentősebb miniszterelnökének sorsáról és eredményeiről.
Annak ellenére, hogy IV. Károly 1917. május 23-án lemondásra kényszerítette, így a merénylet idején már nem viselte a magyar királyi miniszterelnök hivatalát, Tisza 1918 őszén is az ország egyik legjelentősebb politikusa volt. Mindezt tehetsége és szorgalma mellett alapvetően az tette lehetővé, hogy édesapja, Tisza Kálmán a dualista időszak legprosperálóbb szakaszában tizenöt éven keresztül volt miniszterelnök. Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, amikor országgyűlési képviselő lett a kormánypárt, a Szabadelvű Párt színeiben. Első miniszterelnöki ciklusa mintegy másfél évig, 1903 és 1905 között tartott; működését azonban beárnyékolta a Monarchia súlyos belpolitikai válsága. A képviselőházi obstrukciót Tisza eréllyel letörte, de ezzel számos ellenséget szerzett nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárt soraiban is.
Néhány évi viszonylagos háttérbe vonulás után – nagymértékben Tisza szervezőmunkája eredményeként – létrejött, majd választást nyert a Nemzeti Munkapárt. Ezekben az években bontakozott ki a híressé vált véderővita, amelynek során Tisza a császári és királyi hadsereg költségvetésének és újonclétszámának emelése mellett tört lándzsát. Az úgynevezett kivételes törvények elfogadtatásával szintén a háborúra kívánta felkészíteni az országot. Politikáját legfőképpen ezért bírálta hevesen az ellenzék.
Tisza működésének másik fontos célja a magyarországi nemzetiségekkel való kapcsolat rendezése volt. Utóbbiaknak a magyar nemzeti szupremáciáját megkérdőjelező törekvései leszerelésében nagymértékben kudarcot vallott, amit az erdélyi románsággal – már kormányfőként – folytatott 1913–1914. évi tárgyalásai igazoltak legjobban. A ’48-as ellenzékkel szimpatizáló magyar tömegek érzelmei, valamint a klasszikus liberális elvek mellett a nemzetiségekre való tekintettel ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz, hogy ne bővítsék a választójogot, vagyis megőrizze az 1867-es kiegyezés rendszerét. Ám ezen magatartása az I. világháború frontharcosai esetében kifejezetten visszásnak tekinthető, hiszen még az ő esetükben se látta indokoltnak a választójog megadását.
Az I. világháború volt Tisza életének legnagyobb és legfontosabb próbatétele.
A dualizmus utolsó időszakának politikai vitái és csatározásai egyszerre eltörpültek, amikor kirobbant az a nagy háború, amely nemcsak Európát borította lángba, hanem globális konfliktussá változott. A szarajevói merényletet követően, az úgynevezett júliusi válság során a miniszterelnök próbálta a legtovább elhárítani a háború opcióját, ugyanakkor ezt elsősorban nem pacifista szempontból tette, hanem amiatt aggódott, hogy Románia hátba támadhatja a Szerbiával és az Orosz Birodalommal küzdő Monarchiát.
Magyar politikus azóta se tölthetett be effajta, az egész világpolitikát befolyásoló szerepet. Tisza széles látókörű politikáját jól bizonyította az a magatartása, amelyet két és fél évvel később, a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja idején tanúsított. Akkor még miniszterelnökként figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok hadba lépése a központi hatalmak vereségét eredményezheti, ennek az álláspontnak a helyessége pedig másfél évvel később teljes mértékben bebizonyosodott.
Mindennek fényében érthető, hogy a dualizmus idején is már heves reakciókat kiváltó, elveihez következetesen ragaszkodó kormányfő az I. világháború magyar jelképévé vált. Mindazon intézkedései, amelyek kiváltották politikai ellenfeleinek kritikáját, mi több, gyűlöletét, azon cél érdekében történtek, hogy az ország stabilitását növeljék. Tisza szerepe és jelentősége azonban túlmutatott a Magyar Királyság vertikumán. Jól illusztrálja ezt például Franz Conrad von Hötzendorf tábornoknak, a Monarchia vezérkari főnökének véleménye, aki az I. világháború idején úgy fogalmazott, hogy az egész birodalmat a magyar miniszterelnök irányítja. A háború után Conrad utódja, Arthur Arz von Straussenburg tábornok is úgy látta, hogy Tisza kiiktatásával „Magyarország legerősebb emberét vesztette el, aki egyedül rendelkezett volna azzal az energiával, amely a káoszba rendet hozott volna”. Ez a nézőpont eléggé általános volt a világégést követően, jóllehet az 1918 őszén kialakult krízisen valószínűleg egyetlen politikus sem tudott volna úrrá lenni.
Mint minden nagy formátumú államférfi, úgy Tisza megítélése is ellentmondásos. Így volt ez már a saját korában is, de az igazi nézeteltérések valójában csak a halála után kezdődtek. A Horthy-korszakban annak ellenére ismerték el politikusi nagyságát, hogy a dualizmus stabilizálására, annak reformjára irányuló törekvései sok tekintetben nem voltak kompatibilisek a megcsonkított, de szuverenitását teljes mértékben visszanyert országgal. További kérdéseket vetett fel Tisza hűsége a Habsburg-dinasztiához, ami haláláig jellemezte őt. A világháború tapasztalatai azonban megerősítették sokszor kemény és határozott politikájának igazát, vagyis hogy a Magyar Királyságot jobban fel kellett volna készíteni a háborúra, ami elkerülhetetlen volt.
1945 után – természetesen – igen negatív lett a miniszterelnök megítélése. Az „imperialista rablóháború” kirobbantásában, majd lefolytatásában döntő szerepet tulajdonítottak a kormányfőnek. Valójában Tisza csak elfogadta a háború lehetőségét, de nem kívánta azt. Erről tanúskodik egyik levele is, amelyben így fogalmazott: „Azért borzasztó a győztes háború is. Az én lelkemben nyomást, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem.” Ebbéli tapasztalatait tovább erősítette 1917, amikor a magyar királyi 2. honvéd huszárezred parancsnokaként megjárta a keleti frontot.
Bár a leváltását követően sem szállt ki a politikából, utolsó jelentős feladatát IV. Károly adta számára 1918 szeptemberében, amikor a délszláv kérdés rendezésében kérte fel közvetítőnek az uralkodó. Tisza megdöbbenéssel tapasztalta különösen a horvátok magatartását, akiknek lojalitásában addig feltétlenül megbízott.
Miután IV. Károly osztrák császárként 1918. október 16-án manifesztumot adott ki birodalma ciszlajtán felének átalakítására, újabb, ezúttal a dualista rendszer bukását jelentő belpolitikai válság robbant ki hazánkban is. Október 17-én hangzott el a képviselőházban – Károlyi Mihály gróffal folytatott vitája során – Tisza hírhedt kijelentése, miszerint: „Ezt a háborút elvesztettük!” Az utókornak mindez már evidenciának tűnik, ám a kortársakból, különösen a fronton harcolókból ez a kijelentés valóságos sokkot váltott ki. Ne feledjük: a Monarchia csapatai ekkor még mindig a birodalom határain kívül védekeztek, és a délnyugati front háborúját eldöntő olasz offenzíva is csak egy héttel később indult meg.
Az I. világháború elválaszthatatlanul egybeforrt Tisza István személyével, és gyilkosai is a háború szenvedéseit hozták fel tettük indokaként, így a gróf halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálta.
Ligeti Dávid / (magyaridők.hu)
A szerző történész, Veritas Történetkutató Intézet
