Szent László öröksége nem politikai játékszer
Nagyvárad a Kárpát-medencei Szent László kultusz természetes központja. A nagy király ezer szállal kötődik az általa alapított városhoz, melynek magyarsága mindig is magáénak érezte szellemiségét, és ragaszkodott mindahhoz, amit egyik legnagyobb uralkodónk öröksége jelentett. Ezért visszás, ahogyan aktuálpolitikai érdekek mentén a magát érdekvédőnek mondó szervezet viszonyult többek között Szent László nagyváradi lovasszobrának tervéhez.
Félreértés ne essék: a friss fejlemények tükrében jó, és helyes, hogy az RMDSZ sok vargabetű, egyet előre, kettőt hátra taktikázás után végül felvállalta Szent László királyunk főtéri lovasszobrának ügyét, és a szoborállítást kezdettől ezen a helyszínen elképzelő Néppárt kezdeményezése mellé állt. Ettől függetlenül érdemes áttekinteni, hogyan viszonyult az RMDSZ a Szent Lászlóval összefüggő kényes kérdéskörhöz az elmúlt években, évtizedekben, milyen kacskaringós utat jártak be ezen a téren, sokszor nem csupán lerángatva a lovagkirály alakját az aktuálpolitikai sárdobálás mocsarába, de gyakorlatilag évekig szembemenve a helyi magyar közakarattal, minden Szent Lászlót érintő kérdésben.
Nagyváradon lehetett, ma is lehet Szent László plébánia, Szent László Cserkészcsapat, és Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ezekbe a román hatalom nem szól bele, a magyarság önszerveződése, Szent László kultuszának ápolása itt még nem ütközik akadályokba. Vannak viszont olyan területek, amelyeken évtizedek óta nincs előrelépés, az RMDSZ pedig sok esetben nemhogy támogatólag nem viszonyult a közösség igényéhez, hanem sokszor hallgatott, más esetekben lenyúlással próbálkozott, a kis lépések politikáját választotta, vagy éppen nemes egyszerűséggel nem foglalkozott a kérdéssel. Lássuk melyek ezek a kérdések:
Szent László napok. A nagyváradi magyarság legsikeresebb fesztiválját évtizedekig senkinek nem jutott eszébe megszervezni. Amikor az ötlet felmerült, az RMDSZ egyszerűen el akarta lopni a kezdeményezőktől a fesztivál nevét, megpróbálva levédetni azt.
Szent László tér elnevezés. A történelmi magyar utcanevek kihelyezése sok évtizedes vágya Várad magyarságának. A kezdeményező Erdélyi Magyar Ifjak kérését, hogy a város központi főtere viselje ismét a város alapítójának nevét, a román hatalom természetesen visszautasította. Az RMDSZ kezdetben támogatta a kérést, majd jól megfontolt helyi hatalmi érdekek mentén kihátrált mögüle, illetve Janus-arcú politizálásba kezdett, ami végül az utcanév-botrányként elhíresült akciósorozatba fulladt. A nevetségesen félrefordított román utcanevek, majd Szabó Ödön hírhedt utcanév-kommandós alakítása évekkel vetette vissza a kérdés rendezésének lehetőségét, és elsősorban a magyar közösségen belül okozott károkat.
Szent László szobor és híd. A nagyváradi civilek által (újra) felvetett Szent László lovasszobor ügye, mint cseppben a tenger tükrözi az RMDSZ viszonyulásának változásait az egész kérdéshez. A lovaszobor felállítása érdekében 2015-ben civilek és a Néppárt 8000 aláírást gyűjtöttek össze (az RMDSZ egyáltalán nem segített a gyűjtésben) Kiss Sándor az RMDSZ akkori megyei elnöke minden segítséget megígért a kezdeményezőknek. Ehhez képest a későbbiekben az RMDSZ egyszerűen elengedte az ügyet, majd egy önkormányzati határozatot terjesztettek be, amiben a központi Sebes-Körös híd Szent László híddá történő átnevezését kérték a helyi tanácstól. Ezt meg is szavazták, de a híd elnevezése végül Podul Sfantul Ladislau lett, magyarul nem írták ki a városalapító nevét. A város román többségű vezetése ezzel le is tudta az ügyet, azóta sem hajlandóak a magyar megnevezés kihelyezésére. Az RMDSZ időközben több szálon is tovább vitte a szobor ügyét. Elkészíttettek egy lovasszobor makettet, a leendő szobor helyszíneként pedig – szembemenve a váradi magyarok egyértelműen kinyilvánított akaratával – a nagyváradi várat nevezték meg. Az új helyszínt elméletileg a város önkormányzata is támogatta, illetőleg a katolikus püspökséggel folytatott egyeztetés során a polgármesteri hivatal illetékesei a várat nevezték meg mint egyetlen szóba jöhető helyet, ahol Szent László szobra esetleg felállításra kerülhet.
A várban felállítandó szoborból eddig nem lett semmi, az RMDSZ pedig szép csendben kihátrált saját ötlete mögül, és a legfrissebb fejlemények szerint most éppen a Néppárt kezdeményezését támogatja, vagyis Szent László lovasszobrának a Szent László téren történő felállítását. Hogy ezt őszintén, meggyőződésből teszik-e, belátva, hogy a politikai kacskaringók, a meddő taktikázgatás, és a saját szavazóbázissal szembemenés nem éppen bölcs dolog, vagy csupán olcsó népszerűség-hajhászásból, azt mindenki döntse el maga. Az viszont biztos, hogy Nagyvárad magyarsága éveket, ha nem évtizedeket veszített a céljai eléréséért folytatott küzdelemben ezzel a fajta RMDSZ politizálással, és az is nyilvánvaló, hogy az egyre gyengülő, fogyatkozó, megosztott közösség sokkal nehezebben harcolhatja ki azt, amit sok év alatt hatalmi pozíciók birtokában az RMDSZ nem tudott vagy nem akart kiharcolni. És ez mindenképpen a Szabó Ödön kézi irányítása alatt álló tulipános szövetség történelmi bűne, mint ahogyan az is, hogy Szent László magasztos alakját kampánycélokra használta, és politikai sárdobálás eszközévé tette. A váradi magyarok pedig nem szokták megbocsátani, ha valaki királyukkal packázik.
K. Szalárdi István
