A tisztességről, mint ritka madárról

A tisztességről, mint ritka madárról

Mióta űzöm ezt a szakmát, megírtam már jót is, rosszat is a politikumról, bár jót a társadalom eme haszontalan  kasztjáról ritkán lehet írni.  Azonban az Érmelléken – de máshol is – ezt a kasztot sokan hajlamosak összetéveszteni azokkal az egyszerű kis kulizó községi gazdákkal, akik legtöbbször az általuk képviselt település reprezentációs hajcihőitől is viszolyognak. Mert kényszerű, protokolláris nyelvtörő szavakkal tűzdelt díszbeszédekkel, elfelejtett titulusokkal, vagy tudom is én mikkel járnak. S ha netán belegabalyodnak, máris kész az infámia. A kínos történetet pedig az Isten se mossa le róluk, hátha még a sajtó is megírja, világnak csúfjára.

Voltak és vannak ilyenek, de nem azért, mert tanulatlanok, felkészületlenek, hanem mert egyszerű hétköznapi emberek, akik olcsó szolgálati kocsikon vagy terepjárókon járják a hozzájuk tartozó kisfalvakat, és szavazóik nem félelemből vagy talpnyalásból süvegelik őket, hanem azért, mert  tisztelhetőek. Mert tudnak az emberekkel értekezni, tudnak a nyelvükön, és előre köszönnek az idősebb bácsiknak, néniknek, mi több, türelmesen elmagyarázzák nekik, miért kell azt az árkot ide vagy oda ásni, vagy miért kell az Érmellék „szent fáját”, a szilvafát ezentúl a kertbe ültetni és nem az utcafrontra.

Nagy dolgok ezek! Mert errefelé a szilvafák sokat nyomnak ám a latban. Kiváltképp választások idején.

Ezúttal tehát nem a magas lovon pöffeszkedő korifeusoké a főszerep, hanem a kérges kezű falusi polgármestereké, akik, bár a Szövetség színeiben váltak községi gazdákká, becsülettel viselik a rájuk ruházott tisztséget. Mert bármekkora bakot is lőnek olykor a megyeiek, vagy a fővárosiak, nekik idelent mindig szembe kell nézniük az emberekkel. Ha fent elbaltázzák, az nem csak a fentiek dolga, hanem leginkább a Géza bácsikkal szembesülőké, akik azon túl csak illendőségből emelik a kezüket a micisapkához, és onnantól kezdve már nem úgy szólnak a választott emberhez, hogy hallod Pista fiam, vagy hallod Jóska fiam, hanem hallgatnak. Az effajta elöljáróknak – bár kihalófélben vannak -, még sokat mond a Géza bácsik hallgatása.

És én mindig örömmel megyek ki hozzájuk, ha valami szépet akarnak mutatni nekem.

Nekem, az újságírónak. Mert tudjuk, nem kell tartanunk egymástól. S ha népszerűsíthetem a maradandót, amit a kezük munkája alkotott, nekem is szebb lesz tőle a napom…

Sütő Éva

Facebook
Érintő hírportál