„Free – előadás” csalódásokkal – közös bemutatót tartott a Szatmárnémeti Északi Színház két tagozata
Amennyire vártuk már, hogy a színház épületében, termében nézhessünk meg egy produkciót, annál nagyobb csalódottsággal kellett távoznunk a péntek esti (szeptember 18.) kétnyelvű, A 0. kilométerkőnél című előadásról.
A csalódottságot nem a színészek játéka okozta (jól megformált alakításokat láthattunk tőlük), hanem maga a darab, az üzenet, amit közvetíteni akart.
Egy igazi EU – konform előadást láthattunk, mely maga volt „az érzékenyítés”, Ándi Gherghe rendezésében, aki láthatólag mindent megtett, hogy az aktuális politikai mainstream valamennyi trendi eszmerendszerét, gondolatvilágát áterőltesse a színpadról a nézőtérre. Székely Csaba kortárs drámaíró műveiből inspirálódva alkotta meg ezt a teátrumi „szörnyszülöttet” – azt sugallván, hogy itt és most egy igazi forradalmi gondolatoktól átitatott darabot látunk. Össze akart kacsintani a közönséggel, mikor a „ diktátor – diktatúra”- motívum megjelenítésére játszott. Ám az összekacsintás csak akkor lehetséges, csak akkor sikerülhet, ha szitakötő-szárnyú, szubtilis hivatkozások hangzanak el, nem pedig nyers, szinte kendőzetlen, néhol durva, direkt utalások, így nem sokat kell rajtuk gondolkodni és akár egy óvodás is megfejtheti ezeket a „homokozójában”.
A rendezői szándék talán még érthető is lenne, de a koncepció, a megvalósítás igencsak félrecsúszott ( elcsépelt, hatásvadász „Állatfarm”-os klisék, politikai közhelyek), olyan irányba, hogy inkább sértett bizonyos érzékenységeket mintsem, hogy közelebb hozott volna.
A térség kétnyelvűségéből adódó helyzeteket kézenfekvő volt kihasználni és felerősíteni. A magyar – román együttélés fonákságaira, gyenge és forte pontjaira nagyobb „érzékenységgel” kellett volna ráfordulni, mikor a rendezői vízió, szcenárió megszületett.
A színház dolga valóban, hogy görbe tükröt tartson a közéleti-politikai visszásságoknak. Eszköztára gazdag: paródia, groteszk, abszurd, dráma, vérbő irónia. És e helyzeteket mind meg is kell jelenítenie. Igen ám, de csak akkor, ha van mit. Diktatúrát, rasszizmust, kirekesztést hazudni oda, ahol nincs az meglehetősen felelőtlen és nem kevésbé felháborító álláspont.
A „migráns-kérdést” is sikerült olyan formában tálalni, hogy a néző érezze, hogy csak az a helyes attitűd, amit itt lát. Az identitás kérdéséről szó sem esik, csak a nagy el-, és befogadás fontosságáról. Ezért is felszínes a rendezői megközelítés. De legyen: ez az alkotói szabadság. És íme: itt van József és a várandós Mária, akik ugye szintén „menekültek” bizonyos értelemben és lám-lám befogadták őket. Ilyen elképesztő, tendenciózus gondolati maszatolással kell szembenéznie a nézőnek.Meg kell értenie és azonosulnia kell ezzel az üzenettel, különben ő nem lehet jó ember.
A „csúcshatás – vadász” jelenet azonban mindenképp a „Mária – József – Kisded” zárójelenet volt valóban. Szó se róla, igen bátor vagy inkább botor húzás volt.
Ami pozitívumként említhető az előadás kapcsán az a jelmezek és a technika.
Fájdalmas volt látni, hogy az előadás végén, az obligát taps közepette néhányan felálltak és tüntetőleg elhagyták a nézőteret, amikor feltűnt a cool-rendező a trupp tagjai között és ott virított teljes valójában egy „free SZFE”- feliratos trikóban. Mert biztosak lehetünk benne, hogy ő aztán tudja…!
Köszönjük az előadást, az üzenet átjött. De nem vagyunk vevők rá.
Cs. Budaházi Emese
