A “fészbuker” és a lájk gomb

A “fészbuker” és a lájk gomb, avagy gondolatok egy szenvedélynek is nevezhető elfoglaltságról

A napokban, a hírfolyamban elém türemlik egy kissé agresszív poszt, miszerint az internettől és a fészbuktól mint olyantól, már nem a fiatalokat kell félteni, hanem az öregeket, a ráérős nyuggereket, akik teljesen rátelepedtek a világhálóra, és lassan már több időt töltenek a monitorok előtt és okos telefonjaik nyomkodásával, mint a fiatalok. Nos, nem tudom, nem mutattak az ominózus posztban semmilyen grafikont, statisztikát, de mondom, nem tudom. A villamosokban és a kávézók, pizzériák teraszán csak fiatalokat látok a képernyőkre meredni és figyelembe sem venni az épp mellette ülő társat, esetleg a pincért. De oké, legyen úgy, ahogy az öregecskéket féltők gondolják. Ha pedig így van, akkor szerintem is nagy a gubanc. Mert mit keres egy öregedő férfiú, netán hölgy naponta több órán át a hálón? Netán itt éli ki az igazi énjét? Itt, ahol egy körültekintően megalkotott kép mögé bújva, csak a jobbik oldalát mutatva tud villogni a virtuálisan szerzett barátok, csoporttagok előtt? Itt, ahol egy sikerültebb fotót posztolva néhány percig a lájkok „kereszttüzében” tud fürödni, utána pedig percekig viszontlájkolni, mert ha nem, akkor legközelebb már kevesebb a lájk? No, itt aztán eljutunk a lájkolók és a csoporttagságot gyűjtők táborához.
Mert sikk sok ismerőst, rengeteg lájkot és több tíz, netán száz csoportnak tagja lenni. Ez már aztán tényleg a való élettől való elrugaszkodás fázisa. Hisz a neten minden közölhető, kiposztolható. A hangulatjeleket pedig kedve szerint kitehet az ember. Mosolyt akkor is, ha rossz a kedv, ugye érti a kedves olvasó? Nem kell már beszélgetni telefonon, meg egyáltalán. Hisz ott a chat, a skype. Valahol, valamilyen pszihomókusok megpróbálták beskatulyázni a netezőket, négy csoportba. Eszerint volnának a kukkolók, akik megbújnak, csöndben vannak és csak figyelnek, aztán az informátorok, akik hozzászólnak, megosztanak, azaz továbbítják a híreket. A következő kategória az önimádóké, akik nem látnak tovább saját magukon. Végül van a tanítószándékú, aki tudást szeretne és akar közvetíteni. Azért ennél biztosan sokkal több típus létezik abban a sok, millió csoportban, ami a neten él és virágzik. (Biztos van jó oldala is ennek az egésznek, hisz ha nem lenne, akkor ez az írás sem született volna). Az meg már nem is furcsa, hogy a Facebook függővé tesz, és hogy mára már a szelfizés is mentális zavarnak számít és már neve is van a gyereknek: szelfitisz.
Na, most akkor itt a kérdés, ami az írás elején elhangzott: kell-e félteni a lájkolgató, szelfizgető, navigálgató nyuggereket ettől a fránya fésztől…
Jó mi?

Farkas László,
Nagyvárad

Facebook