A Móka csoportot idén fedezte fel a magyar amatőr színházi közeg.
Rácsodálkozott, hogy van egy nagymúltú csapat, ahol remek színészek kitűnő rendezővel alkotnak. Mert nagyon erős ez a társulat, számos darabot ki lehet osztani rájuk megalkuvás nélkül. (Olyannyira, hogy az Irma szerepére beugró játszó szintén remek, meg nem mondanánk, hogy nem ő adja a szerepet eredetileg.) Ez ritka! Ez az egyik titka a Bányavirág című előadásuknak is. Az előadás művészi sorsa 70%-ban már a szereposztásnál eldől. Székely Csaba nagysikerű drámájának kiosztása hibátlan. Korban, nemben, karakterben. Ezért is lehet ez a bemutató az egyik legjobb a drámából készült féltucatnyi kőszínházi és amatőr produkció közül. A szereplők ismerik az ábrázolt világot, értik és értően tolmácsolják ezeket a hősöket. Náluk is felfénylik az amatőrcsoportok egyik eminens értéke, a valóságismeret, ebből fakad a valóságábrázolás egyedisége, személyessége, igazsága. A legjobb amatőr játszók összetéveszthetetlen, izgalmas figurák; önazonosak, saját személyiségükből dolgoznak. Ugyanakkor van bennük átlényegülési készség, néha alig ismerjük fel őket a közös ebédeknél. Na, efféle minden érmihályfalvai játszó. Szépen beszélnek, jól hangsúlyoznak, érzik a teret, ritmust, közönséget. A színészetet színpadon is tanulja az ember, meglátszik a csapaton az elmúlt másfél évtized ötven(!) bemutatója. Másrészt Szabó János rendezése míves és mértéktartó, nem tolakodó, de „erőskezű”, ezért lehet, hogy náluk egyensúlyba kerül a humor és tragikum, groteszk és lírai, realista és szimbolikus. Mert változatos módokon lehet elrontani Székely Csaba remekét, főként, ha elcsúsznak egyik vagy másik irányba; lehet belőle könnyes önsajnálat, vagy vidékieket lenéző karikírozás, rosszízű bulvár vagy fakó lélektani dráma.
S bár az első rész most kissé tempótlan, gyakori a megszólalás előtti lélegzetvételnyi szünet, az előadás így helyt áll magáért, és az előadást záró két monológ gyönyörű.
(Komlo.hu)
