A szódás kocsik ideje az Érmelléken

A szódás kocsik ideje az Érmelléken

Ki ne emlékezne azokra az évekre, amikor még szódás kocsik rótták az érmelléki települések utcáit. A bakon ülő bácsik hangosan és hosszan elnyújtva kiabálták: Szóódááás! Heti, olykor napi rendszerességgel is jöttek-mentek, az emberek pedig kettesével, sőt négyesével hordák cserélni a kiürült vastag, nehéz szódásüvegeket. Kék színűeket, halványzöldeket, fehéreket. Még vasárnap is végig kiabálták az utcákat, hisz dukált a fröccs az ebédhez, na meg a déli nótaszóhoz is, amelyet a Kossuth rádió sugárzott.

A borfröccsök eme elengedhetetlen tartozékának történetéhez hozzátartozik az emberek ama jó tulajdonsága, miszerint mindig is foglalkoztatta őket a különböző halmazállapotú anyagok keveredése, főleg a gázoké és a folyadékoké. Utóbbiaknak a természetben fellelhető formája a szénsavas ásványvíz. Ezek a vizek többnyire azért is kerültek érdeklődés középpontjába, mert fogyasztásuk és a fürdővízként való alkalmazásuk jótékony hatásait hamar felismerték a századok folyamán. S mivel az ember mindig is nyughatatlan teremtménye volt az Istennek, az angolok már 1767-ben kikísérletezték ennek mesterséges formáját is, a svájciak pedig 1783-ban jöttek rá nagyipari előállításának hasznosságára.

Magyarországon Jedlik Ányos (1800–1895) pap, fizikus és természettudós nevéhez fűződik a szódavíz-előállító készülék szabadalmazása. Ő helyettesítette először az ásványvizet szódavízzel. Ezzel alapozta meg a magyar szikvízipar történetét. Nem gazdagodott meg a találmányából, de az elmúlt majd két évszázadban nemzedékek sokasága és családok százezrei éltek meg e tisztes iparágból.
Olyan alapvető ital lett belőle, ami nem hiányozhatott a különböző társadalmi rétegekbe tartozó emberek asztaláról. Vegyítették borral, szörpökkel, használták főzéshez, sőt tisztításhoz is. A legnagyobb művészeket is megihlette, irodalmi és képzőművészeti alkotások témája lett. Ma is élvezettel isszák, vígadnak vagy panaszkodnak mellette, egy-egy üveg bor kíséretében.

A fröccs

Érmihályfalván akkora volt a szódavíz ázsiója, hogy a fogyasztási szövetkezetben még szódavíztöltő részleget is létrehoztak. Kocsma volt bőven – bár szidták az asszonyok még a feltalálóját is – úgyhogy nagy keletje volt eme frissítő italnak, bár szó, ami szó, a férfiembernek csak borral szentesítve volt annak becsülete. Ez volt tehát a fröccs, amelyet akár banikért is meg lehetett inni minden utcasarkon.

A fröccs szavunk Vörösmarty nyelvi leleményességét dicséri. Egy anekdota szerint a költő barátjához volt hivatalos Fótra – Fáy András szőlőbirtokára – más íróbarátaival együtt. Fáy András a reformkor egyik kiemelkedő alakja volt. A baráti társaságban volt költő, nyelvész, illetve Czuczor Gergely bencés gimnáziumi tanár is, akihez csatlakozott Jedlik Ányos. A feltaláló pedig magával hozta a szüretre az általa elsőként kifejlesztett szódásüveget, hogy a bor erősségét azáltal enyhítse. Így a Fáy-birtokon elkészült a legelső „spritzer”. Vörösmarty fülét azonban bántotta a német hangzású szó, így a hangot utánozva, amikor a szódát hozzáengedik a borhoz, megalkotta a fröccs kifejezést. Ez az elegy azóta is közkedvelt ital még a mai vendéglőkben is.

Nagy hivatal volt

A hatvanas évek Mihályfalváján Kozák bácsié volt a szódás szekér kizárólagos „hivatala”, mely tisztes munkát és megélhetést biztosított családjának. Az akkori csendes kis utcákban, ahol egy-egy kisebb teherautó is látványosságnak számított, házhoz jött a szódás. A tarcsai úton túl már csak a távoli megyeközpont felé vezető út futott a látóhatár alá, így az utca végén lefordult Kozák bácsi szekere is a Tábla felé – így nevezték az akkori nagyközség egyik részét, amelyet az egykori Bujanovics-birtokból kerítettek le és építettek be.

Kozák bácsi minden 50 méteren megállította lovát, majd ki-be rakosgatta szifonfejes üvegjeit a ládákba. A gyermekhad néha elkísérte az utca végéig, sőt fel is kérezkedett a szekérre, ha Kozák bácsinak jobb volt a kedve. Olyankor hátratolta micisapkáját és szikár karjaival fellendítette a lurkókat a bakra, vagy a lapos szekérre. Majd az utca végén letessékelte őket, hogy „na iszkiri hazafelé!”

Szóódáás!

Kozák bácsit később Szentmiklósi bácsi is megerősítette ebbéli hivatalában. Immár két szekér is járta a települést. Szentmiklósival csak az volt a baj, hogy maga is sokat és sokszor áldozott Bacchus oltárán, ami a fröccsöt illeti. Olyannyira, hogy néha csak a véletlen műve volt, hogy az emberek észrevették a szódás szekeret, ugyanis elbóbiskolt a bakon, így a messzire hallatszó „szóódáás” is el-elmaradt ilyenkor. Ám szódás karrierje mellett a gyászkocsit is ő hajtotta, mely szekéren minden mihályfalvi megfordult, aki befejezte földi pályafutását az Úrban. Igen ám, de Szentmiklósi bácsi néha elvétette a hivatalt, így egyik alkalommal a temető felé vezető úton – a sokadik fröccs után – bóbiskolásából egy kátyú térítette magához, ami ösztönszerűen kihozta belőle a szódást, melynek tisztességesen hangot is adott, jó ízesen és hangsúlyosan, ahogy dukált. A gyászmenetből itt-ott felnevettek, de senki nem vette zokon a malőrt. Azokban az időkben az emberi gyarlóságot is csak megmosolyogták. Elvégre tévedni mindig emberi dolognak számított.

Hiányérzet

Manapság az emberekben gyakran felvetődik a kérdés, vajon miért hiányoznak annyira ezek az apró életképek? Miért alakult ki az emberekben egy erős nosztalgia, hiányérzet a letűnt korok után? Talán, mert a mai világ elvesztette tapinthatóságát, élethű illatát, ami egykoron az emberközelségből, illetve éppen a fent említett egymás iránti toleranciából fakadt. A mai idők embere hajlamos elfelejteni, hogy mind egyformák vagyunk: jók, rosszak, gyarlók és esendőek. És ami a legfontosabb: ma sincsenek tökéletes emberek, csak Szentmiklósi bácsik, akik néha elvétik a hivatalt…

Sütő Éva

Facebook