A vasszeg

A vasszeg

Nagypéntek volt, s nagyanyám szokása szerint felöltötte ünnepi cipőjét, hullámokba rendezte ősz haját a homloka felett, karjára vette barna retiküljét, majd lassú léptekkel elindult a katolikus templom irányába.

Gyorsan összekaptam magam, hogy kövessem, mert már hozzászoktam, hogy nem szól, ha menni készül (úgy tartotta, ennyi önállóság az öregeknek is jár), és nem voltam benne biztos, hogy ugyanazzal a lendülettel haza is tud jönni, így hát igyekeztem utána.

A Gonosz órái ezek, ilyenkor bármi megeshet az Isten nélkül maradt világban – mondogatta mindig, amikor a múltszázad derekán fekete leplet borítottak az út menti feszületekre.

Siettem hát hogy beérjem, majd kisvártatva, hogy szentséget ne törjünk, szinte egyszerre és alig észrevehetően nyomtuk le az öreg templomajtó míves kilincsét és elmerültünk a hűvös nagypénteki lélektelen csendbe, ami csak ráerősített arra, hogy az istenhalál valóság, és ím’, egyedül, kiszolgáltatottan nyög a világ a megváltás súlya alatt.

Nagyanyám, mielőtt leült volna, az Úr Jézus elé térdelt, hogy megbeszélje vele ügyes-bajos dolgait.

Bár ezúttal az Úr Jézus üres tekintettel nézett a világra, mely tekintet terhe, mintha az én erős, matróna nagyanyámat is megviselte volna, ugyanis kicsit belegörnyedt, és térdelés közben sokszor támaszkodott kezeire is.

Vagy csak több mondanivalója akadt az Úr Jézusnak, mint máskor – gondoltam.

Már javában folyt az istengyász, de nagyanyám, még mindig ott térdelt a szobor előtti lépcsőn és valami nagy-nagy kín ült az arcára. De ez mégis mintha más fajta kín vagy fájdalom lett volna, mint az Úrral való nagypénteki együttérzés.

Kislányfejjel mindig azt hittem, neki sose fáj semmije, hisz ő a család összetartó ereje, ő mindig erős volt, neki sose volt panasza, őt nem kellett sajnálni, nem voltak nyűgjei, amit bárkinek a nyakába akaszthatott volna, szóval mintha észrevétlenül élte volna szürke, de mindenki számára nélkülözhetetlen életét.

S akkor ott egyszerre csak rájöttem, hogy tulajdonképpen az én erős, szívós anyai nagyanyám nem tud felállni, mert térdízületei nem engedelmeskednek.

A kis töpörödött, villogó szemüvegű plébános, a drága lélek, mintha ráérzett volna a bajra, mert többször is felé tekingetett, hogy na most mi legyen, Kovács néni… Bizonyságot nyerve kiléptem a padsorból, hogy felsegítsem.

Menjünk, mama. Menjünk – mondta az ajtó felé intve. Mentünk. Reszkettek a lábai, de valami hihetetlen erővel tartotta magát. Hazáig szinte alig szólt. Mama, miért nem jelzett, hisz látta, hogy ott vagyok – kérdeztem a keskeny bodzafás sikátorban, amely a Kis utca felé vezetett. Ugyan… mi az én lábam az Övéhez képest, amit vasszeg rögzít a kereszthez – mondta, s az „olvasóját” gondosan visszahelyezte a barna retiküljébe…

Jó ideje már, hogy én sem panaszkodom, és lehetőleg nem fáj semmim. Nincsenek nyűgjeim, amelyeket mások vállaira tehetnék. S ha mégis akadna, hát eszembe jut a vasszeg misztériuma, ami akkor hazavitte nagyanyámat a templomból.

Sütő Éva

Facebook