Álmok és emlékek a régi Váradról

Álmok és emlékek a régi Váradról

Színes székekkel álmodott. A Szent László tér és a Bémer tér színes székeit látta álmában. Mostoha nagyanyjával volt a téren, mint egykor. Kantáros, szövet rövidnadrágban ült az átforrósodott színes léceken, a kovácsoltvas széken, míg a mama öreg barátnőivel pletykálta ki az ismerős vénasszonyok ügyes- bajos dolgait. Csurom vizesen ébredt és nem tudott visszaaludni. Óvatosan, lassan kezdte formálni emlékeit. Ha erősen gondolkodott a múlton, beugrott egy-egy pillanat, és akkor előjöttek emlékei a régi városról. Most a nagypapa személye volt az, ami előhívta a gyermekkor emlékeinek szakadozott képeit. Az állomáshoz, a repülőhídra hozta a papa. Szamárköhögést gyógyítunk, mondta az öreg és sem apa, sem anya nem mert apellálni, miután a kerületi orvos által felírt, rosszízű kotyvalék és a kamilla tea sem használt. Az öregúr hosszú, hosszú sétát emlegetett, mikor elindultak, és tényleg hosszú volt az út, végig a Vitéz utcán, a Béke dombon, az Erzsébet királyné útján (így mondta a papa) az állomásig. Közben végig mesélt. De jó lenne visszaemlékezni a hallottakra, gondolta magában. Néha sikerült is. A hosszú évek rengeteg emlékének mélyéről előjött néha egy-egy emlékfoszlány. Látod, mondta az öreg, ahogy a Béke domb lépcsős utcácskáján mentek fel, itt még a káptalan kertjei voltak, sok évvel ezelőtt. A baloldalon pedig a temető. Egyszer majd ide is eljövünk, ígérte a drága kis öreg. Sok temetést láttam, az atyákat kísérve a szolgálatra. Sok híres, régi váradi nyugszik itt, mondta, de a temetői látogatást sokáig nem firtatta. Amikor újra felemlítette, már nagyon beteg volt.

Akkoriban, néha egyedül ment keresztül a temetőn, meg-megállt egy régi sír előtt. Úgy tudta, nekik nincs itt halottjuk, később kiderült, az öregúr első felesége itt nyugodott. De aztán jöttek a rossz idők, mára az egykori temetőből kutyasétáltatót csinált az új hatalom. A hídon, mintha meg lett volna beszélve, sok gyerekkel találkoztak. Mindenkit szippantani hoztak, gondolta akkor. Jó volt a vastag dróthálót megsimogatni, igaz, utána olyan szép kormos lett az ember keze… De a tatával ez sem volt baj. Majd otthon megmossuk, mondta az öreg. Aztán lassan elindultak a hosszú fasoron a város felé. Rémlett, hogy azt mondta a tata, itt még egy magas kerítés volt, mikor a városba jött. Később utánanézett a gondosan megőrzött családi papírok között. 1900-ban jött be a tizenhárom éves suttyó gyerek Szalacsról, “szógálni” özvegy Báró Gerliczy Félixnéhez. Még a régi házba. Abba, ahol most a rendőrség székel. Abba a hosszú, akkoriban barna földszintesbe. Az emlékkép ugrik egyet és a mostani áruház előtti kicsiny tér rémlik fel, ahol magas fák voltak, néhány pad és földszintes házak. És a villamos, a nyitott peronú villamos. Vagy az már az Aradi úti emlék? Az utca azért mélyen belevésődött az emlékeibe, mert a járványkórház ablakából sokáig nézte az elhaladó, már háromajtós Pullmann villamosokat. A Körös partján álló kertvendéglő kedves emlék. Néha elhozták őt is a szülei, mikor baráti társasággal szórakozni jöttek. Pescarus, ízlelgeti a rég lebontott vendéglő nevét. Felrémlik a kép, amikor a szomszéd kislánnyal és sok másik gyerekkel idétlenül illegették magukat a zenekari emelvény előtt. Ebbe az emlékdobozba tartoznak a vasárnapi kirándulások, gyalogtúrák a sínek mentén a Félix fürdőbe. Néha a Gomba vendéglőbe is felmászott a család. Innen is vannak emlékei. A legmarkánsabban azonban a városi strand emléke ivódott be agyába. Sokszor ma is érzi orrában az öltöző víz- és a deszkákba beleivódott izzadtság illatát. Vagy ez is csak a képzelet játéka? Ő, külvárosi lévén, keveset járt gyermekkorában a belvárosban, hisz ott minden megvolt nekik, ami kellett a boldog, gondtalan gyerekkorhoz. Ott voltak a kaszárnyák, a Vágóhíd mellett a gyakorlótér, az Állatkert, a Pece partján a Sinteza klub, ahol kézilabda pálya is volt és napestig lehetett rúgni a bőrt. A Pece, ahol annyi mindent lehetett csinálni, még szabadon folyt az Állatkert melletti utcán. A Rhédey kert, megannyi kaland színhelye is az övéké volt. Milyen jó is volt nyáron “kulcsos” gyerek lenni, gondolta. Aztán visszatért az emlék a színes székekhez, a Szent László térre, ami most már, állítólag, újra átalakul. Mert át kell alakulnia, mint annyi minden másnak az életében. Nincs már Repülő híd (van, de lezárva), nincs strand, se Pescarus, de Gomba is alig, mert ki mászik oda fel. Alig vannak kaszárnyák az Aradi úton, de nincs a helyén a gyakorlótér, a Sinteza klub, a Pece is föld alatt folyik. Csak emlékek vannak, néha zavaros álmok, színes székekről, rég elhalt nagypapák, hűtlen barátok, akik ugyanúgy sóvárognak emlékek után, ha néha hazajönnek, mint minden ember, aki mellett elment az idő és csak álmában rémlik fel a régi, gyermekkori Várad…

Farkas László, Nagyvárad

Facebook
Érintő hírportál