Angyal jött a széllel

Angyal jött a széllel

Az  öregember kinyitotta a lakásajtót, és kilépett a  hideg utcára. Érezte a  decemberi hűvös szelet, de nem törődött vele, mert ilyenkor mindig izgalomba jött, mikor meghalt szeretteihez indult a  temetőbe.
Összébb húzta magán a  kabátot, és fehér botjával kopogtatta a járdát, a mellette elmaradozó házak falát.
Ismeri az utat, hiszen régóta jár errefelé, de mióta megvakult, már lassan tizedik éve, kezdenek elhalványodni az emlékek.

Néha belelép egy gödörbe vagy vízlefolyóba, neki koccan egy vaskapunak a bot vége, ilyenkor a  kutyák mérgesen harapják a lyukat a  kapu alatt.
Olykor ráköszön egy-egy járókelő, hiszen sokan ismerik a  kisvárosban, sokakat tanított is.
Elért a  zebráig, s  tudta, itt alaposan figyelnie kell az átkelésnél, nagy a forgalom.
Már egy ideje észrevette, hogy valami halk suhogás, vagy lágy zene hallatszik a háta mögött, és néha-néha egy kellemes szellő is eléri, egy ismeretlen, jóleső illat.
Elindulna, de lágyan, alig érezhetően valaki megérintette a vállát.
Azonnal megállt, és egy hatalmas busz rohant el mellette, még  jó hogy szót fogadott. Ki  lehetett az – gondolkodott magában, talán valaki ismerős, mormogta csak úgy magának.

Útja egy hídon vezetett át, botjával érezte a híd korlátjának kongó rezgését, és hallotta a víz csobogását. Sokat könyökölt ezen a  korláton valamikor, és nézte a vízbe ugráló békákat, sok érdekességet lehetett látni minden évszakban. Volt mikor csak érként folydogált, de záporkor folyóvá duzzadt. Ilyenkor venyigét, fatuskót, hordókat, és akár még teknőket is hozott magával. Elöntötte iszappal a  város utcáit.
Ma már csak elképzelte a régi nyarakat, mikor melegben térdig állt a vízben, vagy télen korcsolyázott a jégen. Elmosolyodott, és tovább botozott.

Valami robogásra lett figyelmes, olyan mintha otthon az unokák motorozását hallaná, mintha azt a kis lábbal hajtható gyermekmotort vélné felismerni. A vállán megint csak érezte az érintést, és a halk suhogást. Megállt. A  kisgyerek vad rohanással nekiment a lábának, megszeppent és sírni kezdett, de az öregember csak mosolygott. Senkinek nem lett baja az ijedtségen kívül.
A  vércsehangú anyuka kissé megkésve rohant a  gyerek után és letolta az öregembert, mondván neki, –  nem lát?

Az  öregember elnézést kért, hogy neki jöttek és válaszolt: igen, – nem látok!
De azért  füle az van… – rikoltotta a vércsehangú.
Van – mondta, és tovább ballagott.
Te meg ne menj neki minden hülyének – dorgálta a  gyereket az anyuka.

Befordult  a  temető kapunál, és emlékeiből tudta, csak végig kell mennie a betonos főúton és hamarosan odaér  a  kriptasorhoz. Elhaladt a kis kápolna mellett, ahol temetéskor harangozni szoktak, míg vonult a menet a sír felé. A ravatalozónál balra, és máris ott van.
Megtapogatta a  szürke követ, amelyre már sok név van vésve, párat már ő vésetett rá. Itt nyugszanak drága szülei, és a  testvére is.
A kriptát még a  mama vette a  papa halálakor, és a sír mellett álló tujafát a testvére ültette csemeteként, de már több embermagasságúra nőtt a sok év alatt.
Az  öregember is volt már lent a  sírban, hiszen mikor temették a  papát, lement, mert tele volt szeméttel a  frissen meszelt kripta és ki kellett takarítani. Trehányak voltak az építők, deszkákat, cementes zsákokat és másféle szemetet hagytak a  kriptában. Nem engedhette, hogy örökre ott szentségtelenítse a sírt a rendetlenség emberi bizonyítéka.
Alaposan körülnézett, valamikor te is ide kerülsz, gondolta magában. A mindenkori rituálé szerint végigtapogatta a sírt, az öntött karikákat, és ujjával elolvasta a neveket. Fura volt a saját nevét is kitapogatni.
Mikor a keresztnevén járt az ujja, valaki lágyan rátette a kezére a sajátját, mintha csak véletlenül hozzáérne, s az öregember látni vélt egy karcsú, magas leányalakot, aki a kő mellett állt. Arca mosolygott, lényéből fény áradt, lágyan, szelíden.
A  fiatal leány gyönyörű volt. Az öregember csodálkozott, hogy miért nem fázik, hiszen lenge ruhában állt ott  mellette. Eltűnődött.
Minden karácsony délelőtt kijött a  temetőbe, és egy kis fenyőágat hozott a lent alvóknak, rajta egy  aranyos csengettyűvel, és egy szál gyertyával.
Lerakta a márványkőre, kicsit elbeszélgetett velük, és már indult is haza, mondván, nyugodjanak, hamarosan újra eljön. Szorítsanak helyet, neki is el kell itt férnie, számára ők nem haltak meg, csak ide kiköltöztek.
Megsimogatta a kőoszlopot és a fát, s lassan elindult a ropogó kavicsos úton.
– Én megyek haza a jó melegbe, csak titeket hagylak itt kedveseim a zord hidegben, mormogta magában.
Itt maradt az élő tujafa, és a  halott márvány, az örök kontrasztot szimbolizálva.
Az  őrangyal követte  néhány lépésnyire.

Hallotta, hogy a közelben halkan beszélgetnek a sírok között.  Hát ez még él?  – kérdezték suttogva egymástól, de ilyenekre már oda sem ügyelt.
A kápolna mellett haladt el, eszébe jutott, mikor gyermekkorában hallgatta a  harangozást, kitalálta mit mondanak a  harangok. Ha öregember halt meg, azt mondták: háza, földje, szőleje… Ha  szegény ember ment el, akkor azt csendítették: ringye-rongya, ringye-rongya… Ezen elmorfondírozott a  temető kapujáig.

A  főutcán már sokan jártak, igyekeztek hazafelé, hiszen ma este már felállítják a fenyőfákat, amik átváltoznak karácsonyfává, átszellemülnek, átlényegülnek, sokaknál tudatosan, de a nemes lelkületűeknél tudat alatt.
Az  öregember már az otthoni családjára gondolt, akik már várják haza, ünnepi vacsorával és  díszes karácsonyfával, mint minden évben. Lelkiismeret furdalása van állandóan, hiszen betegsége okán cserbenhagyta a  gyermekeit, feleségét, most, amikor a  legnagyobb szükség volna a munkájára, segítségére. Néha-néha hátrapillantott, és vágyta, hogy kövesse az angyal. Ő is hazajön velem – gondolta.
Emlékezett a régmúlt időre, mikor várta egy angyal eljövetelét, de az idők zivatarában eddig nem jött el az ideje. Mindig is érezte, hogy valaki áll mellette, de még soha nem látta így, mint ma. Valaki mindig vigyázta a lépteit, őrizte, nehogy valami baja essen, s ma végre meglátta. Tudta, csak ő  lehet az. Álmában sokszor látta, de az arca mindig homályban maradt.

Érezte, szállingózik a hó. Pedig nem ígért havat a rádió. Örült, hogy mindent befed fehér lepellel a hótakaró.

Hazaértek. Az  öregember kizárta az ajtót, s mindketten bementek. Kellemes meleg fogadta, és a halászlé is ugyan olyan jó volt, mint máskor, de mégis más lett minden. A lány csak állt a fal mellett, és mosolygott.
Kezeit összekulcsolta és figyelt.
Elénekelték a Mennyből az angyalt, és meggyújtották a gyertyákat a fán.  Meghitt volt az este, s az unokák önfeledten bontogatták az ajándékokat, a  felnőttek áhítattal figyelték őket. Csak  az angyal térdelt még sokáig a fa előtt, ragyogó arccal, senki nem vette észre, csak az öregember figyelmezett rá. Végre mindenki eljött, és eljött az igazi karácsony is, amire mindig is várt. Az  én kis angyalkám…
Meghittség, és melegség járta át a szobát, s az öregember mosolyogva állt.
Látni vélte a csodát. Talán az ő utolsó karácsonyán. Egy angyal jött a széllel, az örökkévalóságon át…

Nagy Vendel, Szekszárd

Facebook