Az aranygaluska

Az aranygaluska

Ünnepek idején a kis békéltető töpörödött apai nagymamám hosszú tornácos kúriáján mindig nagy volt a sűrítés, nyüzsgés, hisz akkora család vette körül, hogy mindig egy egész kemencényi kalácsot kellett sütnie, hogy minden unokájának jusson, akik húsvétkor elmentek meglocsolni, vagy karácsonykor megkóstolni az aranygaluskáját, amelyet hatalmas tepsikkel rakott be a jó öreg búbosba. Mi, lányunokák mindig szájtátva néztük, hogyan keleszti meg a tésztáját, hogyan forgatja a kanállal szaggatott labdacsokat olajba, dióba, kristálycukorba, hogyan illesztgeti egymásra a hatalmas tepsikbe, lapos vaslábasokba.

A kemence a nagyapa tágas ácsműhelyében volt, ott fűtötte fel a lélekmeleget adó hatalmas fehér jószágot. Ünnep szombatján már tele volt rakva minden finomsággal. Sütőtök, meg alma is sült benne, a gyermekek nem kis örömére, megelégedésére.

A jó meleg ácsműhelyben nagyapánk szánkókat is készített a siserehadnak, méghozzá fából. Az is nagy látványosság volt ám, amint a szántalpakat vizes rongyokba tekerve átgőzöli, hogy hajlíthatóak legyenek, de ez már egy másik története a mi kis gyermekéletünknek, ám ez is legalább annyira maradandó, mint az a temérdek diós, cukros rózsaszínűre, sárgásbarnára sült látványosság.

Ott vártuk hát a nagy kecskelábú ácsolt asztalnál a karácsonyi mannát. Volt, amelyik unokának  csak az asztalig ért fel az álla, annak nagyanyánk áldott kis keze közelebb rakta az aranygaluska-darabkákat, az aranyló sült tököt s az igazi kerti sült almákat, amelyeknek az illata betöltötte a nagy ácshodályt, és amelyek aromája még most is itt terjeng minden szentestén a szobában, ha előveszem a régi fényképeket, amelyeken a mindig nedves szemű kismamánk néz le az esti violás, sarkantyúvirágos kertjére…

Az asztalon zsírpapír vagy néha kék papír szolgált “abrosznak”, mert a damaszt csak a „nagyházba” dukált, de hát annyi gyerkőcöt nem lehetett csak úgy beterelni a tisztaszobába (néha húszan is nyüzsögtünk körülötte), mert „több lett volna bennünk a kár, mint a haszon” – mondogatta olykor félig komolyan, félig tréfásan a nagyapánk.

Aztán ahogy cseperedtünk, nőttünk – szám szerint is -, a nagyobbacskák el-elmaradoztak, de jöttek helyettük déd-, majd ükunokák. Egyre csak jöttek, hisz nagyanyánk kilenc gyermeket nevelt fel és kevés kivétellel azok is mind nagycsaládosok lettek.

Az aranygaluska tésztája pedig évről évre csak kelt, az adag pedig nőtt, beillatozva a későbbi szentestéinket is, amikor már magunk is valamennyien felnőttek lettünk.

De addigra már az ő apró kis kezei is örökre megpihentek. Néha még átsuhan a fejemen a gondolat, hogy tán az angyalok is megéheztek odafenn egy kismamánk dagasztotta aranygaluskára és most ott süti valamelyik mennyei kemencében a sütőtökszeletekkel és az almákkal együtt. Egy-egy kóbor illat néha kibontja az emlékezet iratos ládáját és előhozza ezeket a régi dolgokat. Kiváltképp szentestén, amikor azok is velünk vannak, akik már a valóságban nem lehetnek.

Sütő Éva

Facebook