Az Érmellék, mint a Partium szellemiségének bölcsője

Érmelléknek, mint tájegységnek nincsenek tudományos pontossággal körülírható, vagy adminisztratív úton megrajzolt határai, de így nevezzük a Kraszna és Berettyó folyók, valamint a Nyírség és a Szilágyság között elterülő területet. Topográfiai helyzetéből adódóan a Partiumnak csaknem a közepén helyezkedik el, mégis a történelem folyamán gazdasági és katonai szempontból periférikus szerepet játszott. Másodlagos volta elsősorban annak tulajdonítható, hogy a környék nem büszkélkedik különösebb természeti értékekkel, stratégiai jelentőségű ásványi kincsekkel, a nagyobb folyóvizek is távol esnek e vidéktől. A táj jellegét északnyugaton a rosszul termő nyírségi homokbuckák, dél-keleten a lankás dombvidék határozza meg, nagy részét viszont a kettő között elterülő nehezen járható mocsaras lapály.

Talán ez volt az oka, hogy a nagy hódítások is elkerülték ezt a vizenyős, nádasokkal szabdalt területet. A római tartományok (Pannónia, Dacia) határai nem értek el idáig, és az oszmán terjeszkedés is figyelmen kívül hagyta, hiszen a Váradi Pasaság határai az Érmelléktől délre húzódtak. Az átvonuló, portyázó tatár és török hordák dúlásait azonban el kellett szenvednie, bár itt mesés kincseket aligha rabolhattak, a lakosság állatait rendszeresen elhajtották, falvait pedig felégették. A környéken a szűkös gazdasági fejlődési lehetőségek miatt jelentősebb városok nem alakultak ki, várak, erődrendszerek sem. Kisebb erődítés volt a környéken a székelyhídi, illetve a szalacsi vár, ezeknek azonban alig volt hadászati jelentősége, a lakosság alkalmi védelmét inkább a szinte járhatatlan sűrű nádas, mocsárvilág látta el. Következésképpen a vidéknek nincsenek monumentális építészeti emlékei sem. A népesség megélhetését sokáig a halászat, vadászat, gyűjtögetés biztosította, valamint az állattartás és a mocsarak közötti szárazulatokon megművelt föld. Bár a környéken áthúzódott az Észak–Dél irányú vásárvonal, az itt évente több alkalommal is megtartott országos vásárok nem hoztak gazdasági fellendülést a lakosságnak. A középkorban egyetlen jelentős logisztikai elemről tudunk az Érmelléken, itt haladt át “a só útja”, amelyen az árut az erdélyi bányákból Magyarország többi része felé szállították. A mai Szalacs községe a só útja révén a középkorban árumegállítási és vámszedő hely volt, és helyzetéből adódóan várossá nőtte ki magát, de ezt a rangját aztán a későbbiek folyamán fokozatosan elvesztette.

Mária Terézia korában az ide is benyúló nyírségi futóhomokot Amerikából származó fehérakáccal telepítik be, ezáltal kissé megváltozik a táj jellege. Ugyanebben a korban az uralkodó a környékre szlovákokat, svábokat és románokat telepít. A telepítés célja vegyes: az ellenreformáció, a fejlett sváb földművelés és ipar meghonosítása, a környék földbirtokainak román jobbágyokkal való ellátása, valamint a különböző etnikumok keverése, feloldva ezzel az itt már hosszú idő óta megtelepedett színmagyar tömböt.

A reformkor és a későbbi korok nagy vízszabályozásai, az Ecsedi láp és az érmelléki mocsárvilág lecsapolása megváltoztatta a környék lakosságának életmódját. A halászatból, vadászatból többé nem lehetett megélni, a földművelés válik a legfőbb foglalkozási ágazattá a környéken. A legnagyobb fellendülést azonban a kiegyezés utáni vasútépítés hozta. A Debrecent Máramarosszigettel összekötő vasútvonal átszeli a vidéket, bekapcsolva azt az ország vérkeringésébe. Néhány évre rá megépül a Nagyváradot Érmihályfalvával összekötő vonal is, amelyik itt csatlakozik az előbbihez. A vasút által érintett helységek fejlődésnek indulnak, elsősorban azok, amelyek szárnyvonalak megépítése után csomóponttá váltak: Székelyhíd, Érmihályfalva, Nagykároly. Mások fajsúlya, mint például Szalacsé, amelyet nem érint a vasútforgalom, jelentéktelenné válik. Ebben az időben telepedik le a vidéken Galíciából a zsidóság is, akik fellendítik az ipart és a kereskedelmet. Ez az időszak a környék polgárosodásának periódusa, amit a századforduló környékén épített városias polgár- és kereskedőházak a nagyobb településeken máig fémjeleznek.

A beinduló gazdasági pezsgésnek az első világháború és Trianon vetett véget. Az utána következő pangás és visszafejlődés oka ismert. Az Érmellék újra visszacsúszik periférikus jellegébe, Debrecennek, mint a hozzá földrajzilag legközelebb eső nagyvárosnak a vonzáskörzetéből az államhatár miatt kiesik. Más nagyvárosok (Nagyvárad, Szatmárnémeti) viszonylag messze vannak. Magán az Érmelléken nem is alakultak ki jelentősebb központok az idők folyamán, a nagyobb települések is mind marginális elhelyezkedésűek: Nagykároly, Érmihályfalva, Székelyhíd, Diószeg, Margitta, Tasnád. A környék máig túlnyomórészt magyar etnikumú, ezt úgy sikerült megőrizni, hogy a román hatalom nem tartotta e vidéket fejlesztésre érdemesnek, így az Érmellék elkerülte az ipar telepítésével együtt járó nagyméretű bevándorlást, asszimilációt is, bár a határ mentén létrehozott telepes falvak révén történtek ilyen irányú kísérletek. Az egykori rajonszékhelyeken, ahol a fejlesztés mégis megtörtént, a kommunizmus évei alatt át is billent az etnikumok aránya a többségi nemzet oldalára (Tasnád, Margitta).

A vidék gazdasági, infrastrukturális elmaradottsága ellenére mégis büszkélkedik valamivel, ami az egész Kárpát-medencét beleszámítva is jelentős sajátosság. Nagyon sok olyan ember látta meg itt a napvilágot, főleg a felvilágosodás kora óta, aki a magyar szellemiség európai szintre emeléséhez nagymértékben hozzájárult.

Már a reformáció idejéből meg kell említenünk a nagykárolyi születésű Károli Gáspár (1529–1591) bibliafordító nevét, aki munkásságával sokat tett a magyar nyelv középkori állapotokból való felemeléséért.

Beszélnünk kell elsősorban Kazinczy Ferencről, a magyar nyelvújító mozgalom atyjáról, legjelentősebb személyiségéről, aki Érsemjénben született 1759-ben. Hatalmas műveltsége és kimagasló képességei révén hamar a mozgalom élére állt, és nemcsak nyelvújító, de irodalomszervező munkássága révén is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Károli Gáspár után többek között neki is köszönhetjük, hogy az Érmellék népének nyelve, a felső-tiszai nyelvjárás részeként a magyar irodalmi nyelvnek mintegy magjává, genetikai hordozóelemévé vált. Bár ennek a tájnak a szülötte, Kazinczy nem lett lokálpatrióta, bekapcsolódott az egyetemes magyar szellemi életbe, és későbbi lakhelyét, a Sátoraljaújhely melletti Széphalmot a magyar nyelvi kultúra fényes gócpontjává tette. Nagy viták is kialakultak személye és mozgalma körül, hiszen voltak és vannak olyan irodalomtudósok, akik munkásságában a magyar nyelv ősiségének, autentikus értékeinek lerombolását látták, látják. de akárhogy is nézzük, modern magyar irodalmi nyelvünk megszületésében, pallérozásában oroszlánrészt vállalt.

A táj Kazinczyhoz mérhető szellemi nagysága Kölcsey Ferenc is, aki Sződemeteren látta meg a napvilágot 1790-ben. Bár a magyar köztudat szinte kizárólag nemzeti imánk, a Himnusz megalkotójának ismeri, igen jelentős a szépirodalmi, irodalomszervezői és politikusi tevékenysége is.

A csokalyi születésű Fényes Elek 1807-ben látta meg a napvilágot. Ő nem irodalmár, de igen jelentős a munkássága, a magyar közgazdasági és demográfiai statisztika megteremtője, a Magyar Tudományos Akadémiának tagja. A reformkori haladás élharcosa.
Kevesen tudnak Kuthy Lajosról, szintén a reformkor országos jelentőségű regény- és drámaírójáról, a magyar romantikus regényirodalom megteremtőjéről, akit Ötvös József és Jókai Mór előfutárának tekintünk. Ő Érmihályfalván született, 1813-ban és Nagyváradon halt meg 1864-ben. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, és a Kisfaludy Társaság tagja volt. Karrierje a szabadságharc bukása után lehanyatlott, mert megélhetési okok miatt tisztséget vállalt a Bach-korszakban. Emiatt egykori barátai, irodalmártársai elfordultak tőle. Személyiségének megítélése máig kétoldalú, de tehetségéhez, irodalmi fajsúlyához nem fér kétség.

Albison születtek az Irinyi testvérek is: János, a vegyész, a robbanásmentes gyufa feltalálója 1917-ben és József, az újságíró, politikus, országgyűlési képviselő 1822-ben.

1856-ban született Tasnádon, az Érmellék keleti határvidékén Bíró Lajos zoológus és néprajzkutató, aki Új-Guineai kutatóútja révén hatalmas gyűjteménnyel gazdagította a magyar múzeumokat. Állattani és botanikai preparátumai, leírásai páratlan értékeket képviselnek, és világszerte elismerést szereztek a magyar tudósnak.

Az érmelléki dombok országos (nemcsak) jelentőségű költője Ady Endre, akinek súlya, munkássága világirodalmi mércével mérhető. 1877-ben született Érmindszenten, és a nagyváradi holnaposok emblematikus figurájává nőtte ki magát. Neve egy egész korszakot fémjelez, vele kezdődött a modern magyar líra felvirágzása. Hatása alól a mai nemzedék sem tudja kivonni magát A Nagyváradi Napló, a Holnap és a Nyugat irodalmi körének tagja.

Nagykárolyban született Kaffka Margit írónő (1880–1918).

A XX. század első felében is számos szellemi nagyság élt és dolgozott a környéken, az Érmellék utolsó polihisztoraként emlegetett szalacsi születésű dr. Andrássy Ernő (1894-1968) orvos, régész, ornitológus nevét mindenképpen meg kell említenünk, az ottományi kultúra páratlan bronzkori leleteinek feltárásában vállalt elévülhetetlen szerepet, de a környék élővilágának is szakavatott ismerője is volt. Páratlan lepke- és madártojás-gyűjteménye európai jelentőségű. Saját alapítású múzeumát a román hatalom elkobozta, a gyűjtemény darabjainak egy része Nagyváradon, más része Bukarestben van, az érmihályfalvi múzeum számára csupán egy jelentéktelen töredékét sikerült visszaszerezni a rendszerváltás óta. Ő helytörténeti és néprajzi kutatásokat is folytatott, az írott anyagból alig maradt fent valami.

A gálospetri születésű Sass Kálmán (1904-1958) mártírlelkész munkássága is igen sokoldalú és számottevő. Ő iskola- és egyháztörténeti tanulmányával, az általa írt katekizmussal, a saját nyomdájában kiadott egyházi lappal, levéltári kutatómunkájával, valamint kultúraszervező tevékenységével írta be a nevét a környék nagyjainak szellemi panteonjába. ’56 után koncepciós per áldozata lett, szellemi hagyatékát elkobozták.

1906-ban Érmihályfalván látta meg a napvilágot Zelk Zoltán költő, a helyi izraelita hitközség kántorának fia. Bár kicsi gyermekkorában elköltöztek a helységből, emlékét a mihályfalviak büszkén ápolják, bronzplakettel ellátott emléktábla őrzi azt, és a helyi általános iskola is az ő nevét viseli.

Szólnunk kell még a Margittán született Horváth Imre (1906) költő jelentőségéről, aki munkásságát Nagyváradon fejtette ki. Számadó Ernő (1907-1983) érkeserűi költő, az Érmellék mocsárvilágának megéneklője, hasonló üldöztetésben részesült, mint Andrássy Ernő és Sass Kálmán. Az érmihályfalvi Máté Imre (1936-1989) költő, a Forrás-nemzedék harmadik vonulatának képviselője volt, akinek pályafutását korai halála törte derékba.
A sor korántsem teljes. Szándékosan nem beszéltem olyan érmelléki kötődésű történelmi alakokról, mint az érkenézi Kinizsi Pálról, aki Mátyás király legendás hadvezére volt, vagy Zólyomi Dávidról, aki 1600-as években katonai karriert futott be, és az erdélyi nagypolitikára is hatással volt, a híres nagykárolyi arisztokrata család sarjáról, Gróf Károlyi Sándorról, aki Rákóczy hadvezére volt, a szatmári béke aláírója. Szerepükről csupán azért szólok szűkösen, mert munkásságuk csak közvetve kapcsolódik a kultúrához.  Számos olyan egyéniségről tudunk még az Érmelléken, akik tevékenyen adták  hozzá tehetségüket, életüket a partiumi magyar szellemiség kiteljesedéséhez, és járultak hozzá ezáltal az összmagyarság kulturális kincsestárának gyarapításához. Valamennyien innen indultak, erről a lankás dombok közé zárt mocsaras területről, amelyet a boldogabb vidékek lakói Isten háta mögötti helyként emlegetnek. Innen indultak, többen a tevékenységüket is itt fejtették ki, mások Nagyváradon, Budapesten, vagy a Kárpát-medence más tájain dolgoztak a közös szent ügyért, nemzetünk boldogulásáért.

A legeldugottabb helyen, a legkisebb faluban is születnek csillagok, amelyek a magyarság egén sziporkázva mutatják az utat a csaknem tizenötmillió szegénylegénynek. Hadd zárjam eszmefuttatásomat e táj egyik legnagyobb fiának szavaival:

Ady Endre: Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

 Szilágyi Ferenc Hubart

Facebook