Az istenarcú búzaszem

Az istenarcú búzaszem

Az idősebb korosztály még emlékszik az igazi búbos kemencék formájára, egészséges otthont teremtő melegére, sajátos illatára. Ez a régi, pótolhatatlan konyhai építmény volt a ház lelke. A kenyér sült benne, a megtartó „élet.”

A nagymamák korában történt, hogy a ház asszonya hajnalban bekovászolt, bedagasztott majd befűtötte ízikkel a kemencét. Az utóbbiban olykor a férfiak is segédkeztek, ha a jószág már el volt látva. Mert minden gazdaembernek hajnalban az volt az első. A jószág. A dagasztás – ez a kifejezetten asszonyi foglalatosság – nem volt ám egyszerű munka. Három-négy szekérkeréknyi kenyér kidagasztásától igencsak meghajlott az asszonynép háta, kimerült a karja. Idősebb nénikék csak mosolyognak ezen manapság, azzal a meggyőződéssel, hogy „akkor még nem voltak az asszonyok olyan kényesek, nem olyan fából faragták őket.”

Apai nagymamám istenarcúnak nevezte a búzaszemet és nógatott is sokakat, nézzék csak meg akár „pápaszemmel”, hogy jól kivehető azon Krisztus Urunk arcképe. Nyaranta, ha eljött az aratás ideje, volt is becsülete minden búzaszemnek, terméstől függetlenül. Mire a malomból hazakerült a liszt, ami egész évre el kellett lássa kenyérrel és egyéb tésztafélével a családot, az Úr arca már nem látszott ugyan e makulátlan fehér szentségben, de életet adó minőségében ott volt egész esztendőn át a család asztalán. Nagy-nagy szekérkeréknyi pompájában.

Ha nem széledt volna szét a nagycsalád, tán még kilencven évesen is elővette volna a padlásról a nyárfateknőt, a szakajtó kosarakat, a szekrény tetejéről kis tányérkában félretett kovászt, a pemetét, amivel a jól befűtött kemencében egykoron lelocsolta az ízikparazsat. Az utóbbi egy botra erősített kukoricacsuhé-köteg volt, amit vízbe mártottak és azzal permetezték le az izzó tüzet. A szivanóval – szénvonó lapát – eligazítaná a kemence alját, mintegy utat készítve ennek a magyar csodának, amit házikenyérnek neveznek…

Sütő Éva

(Fotó: az érmihályfalvi Andrássy Ernő helytörténeti múzeum)

Facebook