Az RMDSZ teljes veresége: Pásztor Sándor visszavonul!

Az RMDSZ teljes veresége: Pásztor Sándor visszavonul!

Nem indul újra Pásztor Sándor a Bihar Megyei Tanács elnöki tisztéért a szeptemberben tartandó helyhatósági választáson. Ezt az RMDSZ Bihar megyei választmányi ülésén jelentették be, ahol Pásztor kijelentette, bár nincs mit szégyellnie, „nem akarja, hogy az ellenfelei kampánya az ő lejáratásában csúcsosodjon ki”. A jelek szerint június vége nem sok jót hoz az RMDSZ-nek, hiszen négy évvel ezelőtt szinte napra pontosan ugyanekkor jelentette be a súlyos korrupciós ügyekben érintett Kiss Sándor, a megyei tanács volt alelnöke, hogy lemond az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöki tisztségéről. Az, hogy az RMDSZ négy év alatt két megyei fő jelöltjétől kénytelen dicstelen módon megválni, sokat elmond a szervezet káderpolitikájáról, és fényesen cáfolja Szabó Ödön parlamenti képviselő kijelentését miszerint az RMDSZ humánerőforrásban és szakértelemben a legerősebb lenne a megyében.

Bár Pásztor Sándort pártja választmányi ülésen alaposan körbedicsérték, egy dolog tény: ha egy valóban sikerekkel teli négy év lenne mögötte, szóba sem jöhetne a visszaléptetése, és egy olyan másodvonalbeli politikus indítása helyette, mint Szabó József. A helyzet az, hogy Pásztor Sándor négy éves tevékenységének mérlege minden, csak nem fényes a bihari magyar közösség, és általában a megye lakossága számára. A 2016-tól máig terjedő tanácselnöki mandátum folyamatos konfliktusoktól, kudarcoktól és főleg botrányoktól volt hangos, míg az RMDSZ-es győzelmi jelentésekben gyakran szereplő „megvalósítások” gyakorlatilag néhány kilométer rossz minőségű aszfaltban öltenek testet, melyet sokszor az első nagyobb esőzés semmivé is tesz.

Pásztor Sándor és pártja 2016-os ígéreteiből négy év alatt gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Nem adtak át egyetlen tanmedencét sem a megye egyetlen településén sem, a földgázhálózat félévente bejelentett bővítéséből, a tömbmagyar vidékekre való kiterjesztéséből sem lett semmi, nem épültek meg az elkerülő utak sem Szalontán sem Érmihályfalván, sem Székelyhídon, semmi sem lett  bicikliutak bővítéséből, egyetlen ipari parkot sem sikerült felépíteni és átadni, a használatba vételről nem is beszélve (a telegdit kivéve, melyet még a megye előző vezetése kezdett el), semmi nem lett a révi menedékház többször beharangozott felújításából, nem épült meg a feketeerdei ifjúsági központ, mint ahogyan a nagyváradi technológiai park terve is kútba esett. Épített örökségünk is szomorú sorsra jutott Pásztorék kezén, ennek ékes bizonyítéka a Pénzügyi Palota, a Rimanóczy szálló és a Katolikus Kör omladozó épületének látványa, melyek mementóként rínak ki a megújuló váradi paloták sorából. A nagyváradi „nemzetközi” repülőtér hányattatott sorsa, a hozzá nem értés és a voluntarizmus mintapéldájaként fog bevonulni a megye történetébe, élesen rávilágítva, milyen az mikor a szakértelem helyett politikai szempontok alapján választanak vezetőket egy egész megye számára vitálisan fontos infrastrukturális létesítmény menedzselésére. A sort a végtelenségig lehetne folytatni, de talán ennyiből is egyértelmű, hogy Pásztor és csapatának négy éves tevékenysége nem más mint a kudarcok és be nem tartott ígéretek hosszú sorozata. Jellemző, és szomorú, hogy a megye magyar tanácselnöke négy év alatt nem talált arra pénzt és szakembert, hogy a Megyei Tanács weboldalát magyar nyelven is elérhetővé tegye. Ha egy ennyire egyszerű, de számunkra fontos és szimbolikus lépést nem sikerült keresztülvinni, az csak egy dolgot bizonyít: Pásztor és a „magyar érdekvédelem” tökéletes alkalmatlanságát a megye vezetésére.

Közösségi bukás, egyéni siker

 Ha a megye lakosságának, azon belül pedig a magyar közösségnek nem is volt semmi haszna Pásztorék tevékenységéből, Pásztor és csapata nem panaszkodhat. A négy év alatt Pásztor Sándor vagyona látványosan gyarapodott, volt miből hódolnia egzotikus és rendkívül drága szabadidős tevékenységeinek. Volt ideje, pénze és alkalma mesés afrikai és európai vadászutakra menni, és ott euró tízezreket elkölteni, de nem maradhattak ki az egzotikus New-York-i és a Bahamákat megcélzó kiruccanások sem, ahol minden bizonnyal a megye folyó ügyei foglalkoztatták a tanácselnök urat. A horgászat, Pásztor másik szenvedélye sem maradhatott ki a sorból, és ebben nem volt akadály holmi pandémia, koronavírus járvány, vagy kijárási tilalom. Pásztor tehát igazi Döbrögiként élvezte közpénzből az édes életet mandátuma négy éve alatt, míg a megye ügyei jobb esetben stagnáltak, rosszabb esetben pedig a fű se nőtt a nagyratörő tervek helyszínein. Pásztor persze pártja tagjait sem „hagyta az út szélén” a PSD-vel karöltve gyakran, szinte versenyezve tömte ki súlyos közpénzekkel a párttársak által vezetett baráti cégeket, az esetek zömében semmire sem való, csak a papírhegyeket szaporító „projektek” és többszörösen túlárazott közbeszerzések kapcsán. Jutott aztán kényelmes fotel, biztos, magas fizetéssel járó munkahely a Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó intézményeknél sok csókos elvtársnak, kipróbált hűségű pártkatonának, hiszen a jó káderek összezárnak, egymás hátát védik.  Családi és pártvállalkozássá, kifizetőhellyé vált tehát a Megyei Tanács, a számlát viszont mi fizettük …

Nagyvárad, a hervadó tulipán városa

A megyeszékhelyen az elmúlt években gyakorlatilag csak utóvédharcokat folytatott az RMDSZ, négy ellenzékben levő önkormányzati képviselőjük semmilyen előre mutató, a váradi magyar közösség számára fontos, komolyan vehető eredményt nem tud felmutatni. Annál többször próbáltak hazudozva, botrányt kavarva keresztbe tenni a néppártos  magyar polgármesteri tanácsadónak, egy egész közösséget rángatva magukkal ebbéli tevékenységükbe. Sikerült ugyanakkor többször is botrányba keveredni a helyi RMDSZ-es politikusoknak: volt aki román zászlók csókolgatásával villogott, (Delorean Gyula) volt aki december elsején koszorúzva szerette volna megmutatni, mit is jelent az RMDSZ-es magyar érdekvédelem (Kirei Melinda), akadt olyan aki a magyar himnuszt a Szent László téren éneklő magyarokba szállt bele páros lábbal, de nem átallott közpénzből privát bulit szervezni magának, Váradra cipelve tinédzserkora kedvenc tinglitangli együttesét, majd ezt az egészet hatalmas kulturális megvalósításnak adta el (Pető Dalma).  Ez utóbbi nagyon sokat szerepelt, rengeteg pénzt és energiát fektetett megjelenéseibe, szemmel láthatóan készült arra, hogy 2020-ban komolyabb szerepet kap az RMDSZ helyi terveiben. Az, hogy most Cseke Attilát nevezték meg mint nagyváradi polgármesterjelöltet, az RMDSZ szemszögéből nem csak azt jelenti, hogy a város vezetéséről mondtak le végleg, hanem azt is, hogy Pető Dalma polgármesterjelölti ambícióiból sem kér a Szabó Ödön által kézivezérelt „szövetség”. Amely szövetség a legdemokratikusabbnak hirdeti magát, azzal kérkedve, hogy egyedül ők kérdezik meg a választókat, kit szeretnének a megye, vagy a város élén látni. Hát most nem kérdeztek meg senkit, csak kijelentették, hogy Szabó József (Szabó Ödön unokatestvére) lesz a megyei tanácselnöki jelöltjük, Cseke pedig a polgármesterjelölt Nagyváradon. Ennyi demokrácia talán még a Corleone családba is szorult…

Összefoglalva: a megye magyar közösségének helyzete távolról sem fényes, köszönhető ez elsősorban a maffiaszerűvé züllött RMDSZ-nek, melynek vezetői, felső és középkáderei fejőstehénként, kifizetőhelyként tekintenek a pártra, a magyar közösség folyamatos riogatása és szemtelen hazugságnak bizonyult választási ígéretek nyomán bezsebelt szavazatokat pedig politikai alkukban nem is olyan aprópénzre váltva egyéni karrierjük, vagyonszerzésük céljára használják immár évtizedek óta. Hamarosan ismét választ az ország, a megye. A nagypolitikában már megmutatkozott, hogy nincs szükség az RMDSZ-re, senki nem kér belőlük, és ez várható a megyében is. Talán ideje lenne három évtizedes sorozatos kudarcokkal terhelt kísérletezés után, hogy a megye magyarsága más kezekbe helyezze jövőjét, és búcsút mondjon a rajta élősködőknek.

K. Szalárdi István

(fotó: ebihoreanul.ro)

Facebook