Életközelben

Életközelben

Lehet, ma is élnek még emberek, akik visszaemlékeznek a múlt század eleji tanyavilág olykor sanyarú, olykor elviselhetőbb, de mindenekfelett nyugalommal teljesebb világára. A tanyákon nem sokat számított az idő fogalma. Egyetlen viszonyítási pont a Nap járása volt. Eme égitest kelése, nyugvása határozta meg a pusztai ember napi munkarendjét, ha volt neki egyáltalán olyan.

A tanya, a tanyasi életforma a Magyar Alföld egyedi jelensége – szinte egyedülálló egész Európában –, amely a nemzet kulturális örökségének szerves része. A tanya már puszta épületként is nemzeti vagyont képez. A tanyasi lakosság tartja fenn az alföld jellegzetes kultúrtáját, ami a róna egyik legszebb velejárója.

A 16-17. század környéki tanyák először csupán ideiglenes szállásként szolgáltak a falusi ember számára, ahol a kihajtott állatokat télen is tarthatta, aztán mikor az állattartáshoz kapcsolódó növénytermesztési munkák is beindultak, állandó jelenlétre volt szükség. A tanya tehát olyan szórvány, amelynek lakói az anyatelepülésről költöztek ki a határba. Telekkönyvi szempontból a tanyát képező épületcsoport a hozzá tartozó föld együttese. Virágkoruk a 19-20. század fordulójára tehető, amikor gazdálkodás céljából tömegesen települtek ki a külterületekre. 1940–60 között a földosztás után még közel negyedmillió ember élt a Hajdúság tanyáin, aztán számuk az 1946–86 között érvényben lévő külterületi építési tilalom és a nagyüzemesítés következtében rohamosan csökkenni kezdett. A szocialista rendszer nem nézte jó szemmel a törvény szeme előtt „láthatatlannak” tűnő világot, amit nehéz volt ellenőrizni, kommunista szemmel egyfajta individualista „csökevénynek” tartották. A tanyák elnéptelenedése az 1960–70-es években gyorsult fel, amikor a nagy ipari forradalom elkezdett a mezőgazdaság rovására fejlődni.

„Puszták népe”

A régi öregjeink sárból is tudtak házat építeni. Sokszor voltak kénytelenek az anyaföld adományaira, nevezetesen a sárra, a szalmára, a vízre és az Isten áldására támaszkodni. Minden tanyasi ház építését először a kút ásása előzte meg, hogy legyen víz a vert fal vagy a vályogok előállításához, hogy a föld formálható legyen. A kút kávájába jegyezték fel az építkezés dátumát is. Egyes érmelléki „bokortanyán” még lakható épületekkel is találkozni, melyek az 1800-as években épültek, bár falaik már omladoznak, mégis az egykori paraszti élet atmoszférája lengi körül. A vályogvetéshez akkoriban – de az Érmelléken sok helyütt még ma is – a cigány lakosság értett a legjobban. Ha nem vert falból készült a lakhatási alkalmatosság, vályogformázó és szalma segítségével tégla nagyságú darabokat készítettek a jól kidolgozott sárból, amelyek télen melegen, nyáron pedig hűsen tartották a tanyasi ember otthonát. Amikor az ember elfogadta a természet a maga részeként, s nem emelte fölé magát, akkor elfogadta azt is, hogy háza a földből nő ki, hisz évtizedek múlva a lakó és a lakhely is oda tér majd vissza.

A tanyasi élet egyik igen fontos szereplőinek nyújtott otthont a szintén sárból épített pajta, istálló is. Itt élt ugyanis a jószág. Ló, tehén vagy kecske, kinek mi jutott az Isten kegyelméből.

Ha egy ilyen házat épít az ember, nemcsak azt tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor két kezével tapasztja, építi házát, hanem azt is, hogy önmaga és családja otthona életük részévé, maga az építmény is élő hellyé válik.

Tanyasi hétköznapok

A pusztai ember napjai nem sokban különböztek egymástól, de volt benne rendszer és ez adta az itteni élet biztonságát. A tanyasi ember a kakassal kelt és a tyúkokkal feküdt, főleg télen, amikor rövid volt a nap. Együtt élt a jószággal. A puszta embere nem evett addig, amíg az állatokat el nem látta, utána jött csak számára is a „fröstök” (reggeli vagy délelőtti étkezés). Az egymástól távol eső tanyákat télen a csikasz (nádi farkas), róka, nyáridőn a bujdosó betyár, a csendőr vagy olykor egy-egy megfáradt vándor, szökött katona látogatta. Az előbbiek ellen ott voltak a méretes komondorok, az utóbbiaknak pedig, ha békességgel jöttek, „földre hintették a zizegő szalmát”, az szolgált vetett ágy gyanánt a vendégnek. A betyárt, a szökött katonát sosem érte a kakasszó alkalmi szálláshelyén, mivel nem volt ajánlatos megvárni egyhelyben a reggelt. Tudta ezt a puszták népe, tudta a csendőr is, de ez bevett életforma volt a magyar alföldön.

Kármentő az ivóban

A tanyák mellett a csárdáknak is nagy becsületük volt az ilyesfajta vidéken. Ivók nélkül a tanyavilág népe sem élhetett. Bár a puszta végeláthatatlan messzeségeket jelentett, estelente mégis volt vendég minden csárdában vagy ivóban. Nagy keletje volt itt olykor a „kármentőnek” is (egy lécekből elkerített rész, ahová elmenekítették a terítéket, étkeket, poharakat, ha tengelyt akasztottak az ivócimborák), hisz a virtus, az a virtus volt akár százötven évvel ezelőtt is. Az alföldi ember azonban íratlan szabályok szerint élt. A törvény betűje nem sokat jelentett ezen a tájon. Az íratlan törvények legfontosabbika maga a túlélés volt. Túlélni a betegségeket, a telet, az aszályt, a csendőr zaklatását, a rablótámadásokat, a hadi rekvirálásokat, túlélni magát az életet.

A csikaszok vidéke

A Hajdúságban főleg, de ezen belül az Érmelléken is hagyománya volt a tanyasi életnek. Ezek legtöbbje már csak névben él. Mihályfalva öregjeitől fennmaradtak olyan tanyanevek, mint a Mohos-, a Fekete-, a Lovass-tanyák, az ottományiak a Búzaréti, a Horgas-, a Szent Demeter-, a Szabó-, a Szőllősi-, a Sziget-tanyára emlékeznek, az érkeserűiek, az Ulics-, illetve a Dandé-tanyát emlegetik. S mivel ez a vidék a nádi farkasok birodalma volt, az 1800-as években, valamint a múlt század elején ezek a fenevadak sokszor megtizedelték az állatállományt. Mindezek ellenére a tanyasi élet egyenlő volt a szabadsággal. Kemény és repedezett kezű férfiak és asszonyok élték ezt a fajta, cseppet sem egyszerű sorsot, ám a nap járásához való igazodás maga volt az isteni nyugalom. A kérges, repedezett tenyérnek pedig volt ideje télen gyógyulgatni, amikor a tanyavilág hibernált. Hisz olyankor a hóesést csak azért találta ki a Jóisten, hogy a megfáradt alföldi ember nézhesse, és pipafüstje mellett egy jobb világot álmodhasson magának.

Menekülés

Manapság újra reneszánszukat élik a tanyák. Míg jó néhány évvel ezelőtt csak a társadalom perifériájára szorult emberek kényszerültek ki a „sehonnába”, manapság egyre inkább más tartalmat kap a tanya. Újgazdagok szeszélyeit szolgálják, kőkerítésekkel, betonozott udvarral, összkomforttal. A tető nádfedeles ugyan, a muskátli és a petúnia is ott virít a porta körül. A bejárat előtt egy-egy kikupált parasztszekérnyi virág is jelzi: itt tanyasi életet próbálnak élni a városból menekültek. Manapság ez a sikk. Ám ha mindez csak utánzata is az egykori tanyasi világnak, akkor is azt bizonyítja, az embernek nosztalgiaérzete van a múlt iránt, amelyben valahol ott rekedt a lelki béke, a hit, az egymás iránti tisztelet, az adott szó becsülete, vagyis mindaz, amit sohasem vetettek papírra, de általuk élt a nemzet.

Az ember vissza akar térni az élet közelébe. Oda, ahonnan kiszakajtotta önmagát.

Sütő Éva

(Főoldal: Egykori tanya Érsemjén határában.)

Facebook