Elment a nyár…

Elment a nyár…

Sokáig búsan botorkált még a kertek alatt a délutáni napsütésben, de könnyű gúnyáját megtépték az ősz csahos szelei, dérharmatot hintettek rá hűtlen hajnalok, hát inkább elment…
Miért is maradt volna? Ami hosszú hónapokon épült, szépült, erősödött dús keze nyomán, azt széthordták az emberek, és ami még kint maradt, azzal hányavetin játszik az ősz.
A jegenyék susogva kiáltottak utána szeles délutánokon, hogy: maradjon még! Kései kis virágok bimbói összeborzongtak, ha jött az árnyék, és szerettek volna felágaskodni magasra, mint a jegenyék, hogy még egy simogatást kapjanak a búcsúzó nyártól. Ilyenkor szállt alá a nap gőzölgő, gőgös bíborban fetrengve, és szolga módon ígért szelet új urának, az ősznek. A nyugati égen járó felhőtornyokat lilára, kékre festette, és aztán lehunyta szemét a szélháton járó éjszaka előtt.
A ködös szántások árnyékokat sóhajtottak, melyeket zizegő szelek hordtak szét a határban, elhagyott utakon, s a sötétben titkos zörgéssel szaladtak száraz, holt levelek, az elmúlás szélesre tárult országútján.
Szálltak a halott levelek a néma tarlókon, mint fagyos szárnyú éjjeli lepkék, és ha fennakadnak a pókhálókon, melyeket a nyár után szálló kis pókok szőttek a vágyódás nyálából; búsan kerengtek az őszi borzongás láthatatlan fonalán.
Estefelé, mikor a hold sarlója szomorúan bújócskázik a felhők hátán, a falu felől kutyaugatás és fütty száll a rétekre. A füst a nyitott tűzhelyeken születik, hol pöfögve sül a krumpli. A lángok villanásai néha kiugranak a sötétbe, és megcsillannak a cifra tányérokon, melyek lakodalmi levesek emlékét őrzik, és vidám tulipánokat tartogatnak ölükben.
A kémény szurkos szájából a füst egy kicsit felfelé száll, aztán megvékonyodik, és kékes leplet takar a szérűkre, hol verebek alusznak a kazal oldalában, lecsapódik a kertekre, hol az almafákon könnyelmű cinkékre vár a csapda, és káposztatorzsák fogóznak a nyirkos, fekete földbe.
Száll, száll a füst, mint az izzó parázson senyvedő holt fák sóhajtása. Kereng, végigkúszik a nádtető felett, összekeveredik a köddel, mely a patak felett gomolyog, beszivárog az égererdőcskébe, s a holt bajtársak utolsó üzenete megcsókolja az élőket. Titkos üzenetet súg a száradóknak, melyek megborzongnak, mint a beteg ember, ha megholt lelkekkel álmodik.
A szürke árnyékok most már feketék, és mindjobban felágaskodnak. Áthajolnak a kerítéseken, aztán a házakon. Már csak a kémények állnak ki belőle és a templomtorony.

Fekete István: Erdei utakon

(fotó: Szabó Szilveszter)

Facebook