Fekete István: Augusztus
Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.
Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.
És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.
A letarlott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.
És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntésekben. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.
A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.
És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen; és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.
A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint tavaszon, amikor májusi esők simogatják a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.
Az érkező augusztus tikkadtságában útra készülés van, egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyiknek most kezdődik a nász.
Talán a déli órák hősége forralja fel a vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre – nem tudni, de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak. (…)
És megérti a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A vadászé is. Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap, surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú Nyár.
(1941) (részlet)
Fotó: Szabó Szilveszter
