Feltámadunk!

Feltámadunk!

Feltámadunk! – szól a temetőkapu, ettől Lőrinc arcára szelídül az ígéret, élőbb lesz a művirág, halkabb a lélekharang. Tán még a temetődomb is megtorpan a maga magasságában egy keveset, hogy a novemberi szürkületben könnyebben felvonszolhassa elgyötört testét ősei sírjához. Az úttól nem messze egy korhadt csónakfejfa támaszkodik a félhomálynak, mellette homokba süppedt régi sírkő sűrít évszámok közé néhány életet.

Megtakaríthattad volna apád sírját! – áll meg Lőrinc mellett egy roggyant csizma. Ha bolond lennék irtani az élőt a holtakért! – bök a derékig érő gazra, s egy gyertyacsonkkal adózik az örök világosságnak. Bolond vagy te! – legyint a csizma, s odébbáll.

Minek ide ennyi kő? – dohog bele a homokba. Nehogy már hús meg inak nőjenek a csontokra! Ellenszegülni a rendnek, mindig csak ellenszegülni. Még itt is…

Nem messze egy hatalmas fekete gránitkő tövében nótás kedvű volt az apámmal, meg száz szál gyertyával próbálja valaki felülírni a temető igazságát. Fekete humor – dünnyögi Lőrinc és indul is lefelé, sodródva az árnyékvilággal. Utána néznek a fejfák a hunyorgó domboldalról.

Kicsit odébb, hatalmas perselyt őriz egy templomi szolga.

Istennek gyűjtenek.

Sütő Éva – Fohász a szigetekért 2000

(Fotó: Szabó Szilveszter)

Facebook