Gyere be, Bogáncs!

Gyere be, Bogáncs!

A kutya napokig állt a túloldalon és nézte a vele szemben lévő ház kapuját. Azon túl lakott a biztonság, az emberi hang, a házőrzőknek kijáró felségterület, a mindennapi vacsora, amelyekben kutyaélete során még soha sem volt része. Csak állt ott csapzottan, és nézte a ki-becsukódó kaput, amitől szelíd szemeiben fel-fellobbant a remény, főleg, amikor az ember még vetett is rá egy-egy pillantást. Olyankor ösztönszerűen elindultak lábai, de mindannyiszor csak amolyan helybetopogósra sikeredett a sprint. Még most sem hívták….

Azért másnap, meg harmadnap is ott strázsált.

Az ónos eső bogánccsal teli szőrére fagyott, de szemét le nem vette a kapukilincsről, na meg az ember kezéről sem, amint lenyomta a bebocsátás eme szent alkalmatosságát. Negyednap már nyüszítő kis hangokkal, farkcsóválással, földre hasalva próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy elkelne már egy kis bíztatás. De az ember még mindig csak amolyan oldalsó pillantásokat vetett rá, hiába volt minden provokálás, minden istenkedés.

A rákövetkezendő napon is visszajött, és azontúl mindennap.

Mígnem egy délután Imrus az iskolából jövet odament hozzá és maradék uzsonnáját letette elé. Egyél, Bogáncs, finom – bizonygatta. A hálás kutyaszemek nyugtázták az elemózsia ízét, majd elkísérték Imrust a kapuig, amelyen a bűvös kilincs fénylett. Gyere be, Bogáncs! – mondta a kisfiú. A névvel gazdi is jár – nyilallt zsigereibe a felismerés, meg a kerítésen túli világ lehetősége…

… Még hónapok elteltével sem mert az utcára ruccanni a többi kutyákkal. Gazdáját sem volt bátorsága a kapun kívülre kísérni még hosszú ideig.

Ő már tudta milyen odakint…

Sütő Éva

Facebook