Híres aratóbálok az Érmelléken

Híres aratóbálok az Érmelléken

A múlt század első évtizedeiben, amikor még a nyarak simogató sárgás fényűek voltak, ifjaktól és idősektől tarkállott a határ. Egy ilyen nyári délutánon éppen az utolsókat pöfögte az arató-, valamint a cséplőgép, szegre kerültek a sarlók, a kaszák, kisimultak a homlokbarázdák, alábbhagyott sajogni tenyér. Aratás vége volt. Augusztus elején már mondogatták a régi öregek: „Tarlóról fúj a szél…” Ám jöhetett az aratóbál!

Az egyik legnevezetesebb vidéki mulatság az aratás befejezéséhez kötődött. Az aratóbálok voltak az Érmellék egyik leghíresebb táncmulatságai.

Falvakban a bálozások tehát különböző ünnepekhez, munkák befejezéséhez kötődtek. Mivel ritkán került rájuk sor, mindig lázas készülődés előzte meg a fiatalság körében. Nyáridőben az aratóbálokhoz fűződött a legtöbb népszokás. Az aratás befejezésekor aratókoszorúkat kötöttek, és azt ünnepélyes menetben a földbirtokos vagy a gazda elé vitték. Az aratást vacsora és táncos mulatság fejezte be. A Kárpát-medencében rengeteg hiedelem és varázserejű esemény kötődött a nyári betakarításhoz, különösen az utolsó gabonacsomóhoz, amely a szántóföldön maradt aratás végén. A tarlón mindig hagytak annyi gabonát, amennyit összeszedegethettek a szegények. Ha „felszabadultak” a földek, a határ tele volt tallózókkal.

Valamikor a múlt század elején, Érmihályfalván

Báli szokások falun

Akik a bált szervezték, azok intézték a helység díszítését is. A század eleji Érmelléken inkább pajtákban, nagyobb sátrakban került ezekre sor. Az iparos otthonok csak a mesteremberek kiváltsága volt. A nagyobb településekről színes krepp-papírt hozattak, díszeket készítettek, mezei virágot, érett búzából font koszorúkat raktak fel díszítésül. Sok helyen a lányok nagy virágkoszorút fontak és a választott legény oldalán vitték el a bálba, ahol a szervezők a legszebbiket a díszhelyre akasztották.

A bál kezdése nem volt időhöz kötve. Ha már elegen összegyűltek, a fogadott muzsikusbanda rázendített. A lány belépődíját mindig a legény fizette. Nőtlen férfiember mehetett egyedül bálba, lánynak nem illett, mert úgy sem kérte fel senki táncolni, „petrezselymet árult”. Legfeljebb néhány italos legény intett neki, ám ez megszégyenítő, sértő tettnek számított. Az is botrányos volt, ha a lányt valamilyen asszonynép – anyja, nénje, keresztanyja – nem kísérte el.

Házasembernek, férjes asszonynak sem illet egyedül menni a bálba, csak együtt. Az asszony csak a férje engedélyével mehetett táncba más férfiemberrel. Ellenkező esetben gúnyos megjegyzések érték a férjet. A veszekedés, verekedés sokszor bizony ilyenekből támadt. Szerencsére legtöbbször csendőr is vigyázta a rendet, s ha kellett, a kötekedőt rendre utasította, olykor vissza sem engedte a bálba. A zenészek éjfélig főleg csárdást húztak. Három-négy nóta volt egy tánc, utána a muzsikusok is ittak, gyantáztak. Ez alatt vissza lehetett kísérni a lányt az anyjához, vagy a gardírozóhoz. A tánc alatt nem illett a lányt lekérni, mert attól ismét botrányba fulladhatott a mulatság. A vonókba éjfél után kerültek a bankók, amikor már nótákat is lehetett rendelni.

Virtus

Sokszor előfordult, hogy mindenki más nótát, dalt akart hallani. Ezekből újfent kipattantak a veszekedések, verekedések. Bizony sokszor készültek erre a legények és botokat dugtak el a bál előtti környéken, hogy szükség esetén kéznél legyenek. A szünetekben át-átmentek az ívóba egy kis borért, pálinkáért, így könnyebben ment a sértődés, berzenkedés, féltékenykedés, kötekedés. A férfierő, a bátorság, a vakmerőség pozitív tulajdonságnak számított a falusi ember szemében. Azt garantálta, hogy ez egy erős, kemény ember, az életben is boldogulni fog. Az alamuszi legény, „amelyiknek a tej is megaludt a szájában” a lányoknak sem kellett. A bálokban többször előkerült a bicska, a fokos, így nem egy esetben gyászos vége lett a mulatságnak. Olykor az is csetepatéra adott okot, ha más településről jöttek át a legények egy kis virtusfitogtatásra. Idős emberek között ma is közszájon forog egy szégyenletesen nevetséges, titkolni való „melléfogás”, ami két érmelléki falu legényeivel esett meg.

Székelyhídi aratók a múlt század elején

„Fogjátok meg!”

Ennek okáért a két falu nevét nem is említjük, mert még élhetnek eme csúfos eset szenvedő alanyai, így csak dióhéjban meséljük el, amit az egyik nyolcvanas éveiben járó „túlélőtől” hallottunk valahol az Ér partján. Történt, hogy két közeli faluban is az aratás végét ünnepelték, amikor egy rövidebb dűlőúton átrándultak egy kis szomszédolásra, erőfitogtatásra a legények. Az idegenek érkezése máris felforralta a vért a fejekben, de kellett is, mert már leülőben volt a hangulat. A jövevények túlerővel találták magukat szemben, így hamar futásnak eredtek, vissza a dűlőn. Azok, akik otthon érezték magukat, persze utánuk lódultak, hisz jó móka lehetett volna belőle, ha hazáig verik a hívatlanokat. Igen ám, de a házigazdák közül voltak józanabbak is, akik gyorsabban tudtak futni elázott cimboráiknál, így a sereghajtók leszakadtak. Ez lett aztán a csúfságnak csúfsága. Ugyanis még a holdvilág sem tartott az üldözőkkel, így a sereghajtók a saját cimboráikat érték be és azokat hagyták helyben a vaksötét dűlőn. Hát ilyenek is megestek egykoron az Érmellék daliás legényeivel.

Szép ruhák…

A báli ruháknak nagyon fontos szerepük volt a falusi mulatságokon is. Illet minden alkalomra újat vásárolni, de ezt nem mindenki engedhette meg magának. Azért a szülők igyekeztek, hogy az eladó sorban lévő lányokat mindenképp új ruhákba öltöztessék. Ezek az alkalmak szolgáltak arra is, hogy férjet foghassanak maguknak.
Az első bálozók ruhájának fehérnek kellett lennie. A ruha kivágása visszafogott volt, és az ékszer sem lehetett hivalkodó. Ha szerencséje volt a lánynak, akkor a következő évben már jegyesével mehetett a táncba. Ma is mérvadó a női elegancia, de már nincsenek ennyire fontos társadalmi következményei.
Végig táncolni az éjszakát! – erről szóltak, és még ma is erről szólnak a bálok. Szép ruhák, szép ékszerek, formaságok. Ezek nélkül nem bál a bál. A régi lányoknak férjet kellett fogniuk, emiatt minden fortélyt be kellett vetniük. Ma már kevesebb a kacérkodás, de a hangulat ugyanaz maradt, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak a bort váltották fel a drága pezsgők. Bár az érmelléki bálokon ma is ott fonott demizson az asztal lábánál és a jó kétszer főzött „egészség” is ott aromázik az üvegekben. De a mértékletesség úgy diktálja, a saját cimboráját mindenki felismerhesse. Meg ne ismétlődhessen többé az a felejteni való eset…

Sütő Éva (Érmellék, szerelmem – 2013)

Facebook