Kiállni, képviselni, harcolni?

Kiállni, képviselni, harcolni, e három parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban – ismételte meg a legutóbbi SZKT-ülésen elhangzott kampányszlogent Kelemen Hunor március 15-én Szatmárnémetiben. Hogy mennyire gondolják komolyan mindezt, arról az elmúlt két hétben történtek elég sok mindent elárultak.

Tőkés László állami kitüntetésének megvonása után még nagyjából helyénvaló volt az RMDSZ vezetőinek reakciója, közleményben, közösségi portálokon tiltakoztak az államfő döntése ellen, az első felindulást követően azonban megfogyatkozott a lendület, s arra például már nem futotta, hogy a szolidaritás megnyilvánulásaként minden magyar kitüntetett önként adja vissza az elismerést.

A kiállás, képviselet, harc igencsak sajátos értelmezéséről árulkodik az is, ahogyan az RMDSZ a székely szabadság napjához viszonyult: lapítva, sunyítva, távol maradva, esetleg csak odasomfordálva. Pedig a marosvásárhelyi megmozdulás résztvevői nem valamiféle különös, komoly politikai szervezet számára vállalhatatlan eszmékért vonultak utcára, hanem ugyanazokért a célokért, amelyek az RMDSZ programjában is szerepelnek, és amelyekről törvénytervezetek is készültek: a jogegyenlőség biztosításáért, a kettős mérce megszüntetéséért, Székelyföld autonómiájáért, a magyarellenes intézkedések leállításáért. Mindez a jelek szerint nem fontos az RMDSZ-nek. Csak tudnánk, hogy akkor pontosan miért is akarnak kiállni, képviselni, harcolni?

És ugyanennyire lágy volt a szövetség reakciója aznap is, amikor Kelemen Hunor éppen e hármas parancsról szónokolt Szatmárnémetiben. Kapitánya, Kovács Péter például nyilvánosan megdorgálta azt az illetőt, aki a kolozsvári ünnepi megemlékezésen Emil Boc polgármester beszédét bekiabálással „zavarta meg” (értsd: fejtette ki nemtetszését a multikulturalitásról nyilvánvaló hazugságokat soroló politikussal szemben).

Arra az elszólásra pedig egyetlen RMDSZ-es vezető sem reagált, ami pedig mindennél élesebben rávilágít, miért is nem érezhetjük mi otthon magunkat ebben az országban, miért kell nekünk frusztráltan harcolnunk akkor is, amikor más örülne, ünnepelne. Emil Boc ugyanis azt találta mondani, büszke az Oscar-díjas Saul fiában szereplő Molnár Levente teljesítményére, akit díszpolgári címmel tüntetnek ki, „még akkor is, ha magyar etnikumú”.

Ezt mondja Kolozsvár polgármestere a magyar nemzeti ünnepen a magyarok előtt, és senki le nem reagálja, senki egy szót nem szól, hogy miért fájó, sértő, dühítő ez számunkra. De ugyanúgy nem számíthattunk az RMDSZ-re egy másik kolozsvári ügyben sem: nyitott elméjű transzilvanista románok – Sabin Gherman és a hozzá hasonlóan gondolkodó társai nagyobb felháborodással tették szóvá, mint az RMDSZ, hogy a hatóságok nem engedték a felvonulást Erdély történelmi zászlajával.
Kiállni, képviselni, harcolni?

Farcádi Botond 

(Háromszék)

Facebook