Magyarellenesség mint nemzetstratégia
Oda jutottunk, hogy már annak is örülnénk, ha Klaus Iohannis magyarellenes kirohanása mögött egyszerű választási számítás állna, és valóban csak az indokolná az államelnök példátlan megnyilvánulását, hogy a liberálisok négy hónap alatt tizenöt százalékot vesztettek népszerűségükből. Azért örülnénk ennek, mert akkor tudnánk: választások után lecsillapodnak a kedélyek, úgyis megszoktuk már nemcsak mi, de a román közvélemény is, hogy ilyenkor az inkompetens román politikusok a nacionalista indulatok izzításából remélnek politikai tőkét kovácsolni.
Félő azonban, hogy nem efféle kampány-magyarellenességről van szó, hanem egy olyan új állampolitikáról, amely geopolitikai megfontolások alapján gyorsítaná fel az itt élő magyar közösség asszimilációját. Meglátszik ez abból, hogy az állam legfőbb közméltóságát betöltő államfő indította el a lavinát, de azonnal felzárkózott mellé a teljes román politikai osztály: a régi és az új fiúk, „baloldal”, „jobboldal” és a magukat szeplőtelennek mutató, a Securitatét váltó SRI emlőin nevelkedett felvilágosult reformerek. Nem mulasztott el állást foglalni az akadémia sem, amelynek alárendeltségében működik a magyar- és Magyarország-ellenes konspirációelméleteket gyártó LARICS nevű műhely, melynek „elemzéseit” kritika nélkül veszi át a bukaresti román sajtó egy része, s amely legutóbb arról értekezett, micsoda blaszfémia, hogy a nagy román nyilvánosságban olykor idézőjel nélkül írják a nem létező Székelyföld megnevezését. Ennél is aggasztóbb azonban, hogy bár a román médiában voltak, akik szóvá tették az államelnök primitív megnyilvánulását, azt a fáradságot senki sem vette, hogy a kifogásolt autonómiastatútum, majd a közigazgatási kódex előírásait alaposabban megvizsgálta volna – voltaképpen leseperték ezeket az asztalról, miközben olyan alapvető, például nyelvi jogokról szólnak, amelyekről nemrég még higgadta(bba)n lehetett tárgyalni, vitázni.
Leginkább azonban a Magyarországhoz való viszonyulásból látszik, hogy a magyarellenesség immár nem egyszerűen csak politikai haszonszerzésre alkalmas eszköz, hanem nemzetstratégiai irányelv Bukarest számára. A román médiában eluralkodott az a titkosszolgálatok által erőltetett doktrína, miszerint a brüsszeli döntésekhez időnként kritikusan viszonyuló, érdekeit karakán módon érvényesíteni próbáló Magyarország valamiképpen Moszkva érdekeit szolgálja, szemben például az európai értékekhez oly nagyon ragaszkodó Romániával. A regionális együttműködési formákból kimaradó opportunista román államhatalom érdekérvényesítési lehetőséget lát a Magyarországgal való szembehelyezkedésben, és ennek válik áldozatává az itt élő magyarság is. Magyarán Bukarest úgy akar jó pontokat szerezni az unió nagyjainál, hogy közben látványosan szembehelyezkedik Budapesttel, és belerúg a magyarokba.
Ilyen körülmények között a magyar nemzetpolitikának több fronton kell vállalnia a küzdelmet: a parlamenti jogérvényesítési próbálkozások mellett alternatívát kell találnia titkosszolgálati erők által vezényelt félretájékoztatásra is, a legfontosabb és legígéretesebb pálya pedig a nemzetközi színtér, ahol minden lehetséges fórumon következetesen és határozottan rá kell mutatni az európainak hazudott román nemzetstratégia visszásságaira.
Facárdi Botond /Háromszék
