Meg kellett annak adni a módját! – Egy hajdani románc és a ládafia kincsei
Mind az arisztokrata, középosztálybeli, iparos, mind a földműves családokból való férfiak tudták, szívük hölgyének imponálni kell, azaz valami nagy kirívó dologgal kell felkeltenie a figyelmét. A felső tízezernél általában a párbaj volt a legnagyobb szerelmi vallomás, míg az alsóbb kategóriában egy-egy kiadós verekedéssel jelölték meg egymás „felségterületét” a férfiak. Onnantól kezdve hétszentség volt, ki kihez tartozik. Ezeket az „apró” malőröket követték majd a virágcsokrok, bonbonok, mézeskalácsszívek, kinek-kinek gusztusa és zsebe szerint. A szerenád minden társadalmi kategóriánál bevett szokás volt. Ha a hölgy vagy leányzó elfogadta ezeket, szabad utat engedett a szívéhez.
Általában ezeknek boldog végük lett, ha a család is úgy látta jónak.
Ám volt az Érmelléken sok pletykára okot adó udvarlás is, mi több, olyan frigy is, amelyre a család valamilyen oknál fogva nem adta áldását, ennek ellenére mégis kiviteleztetett.
A mihályfalvi Lovassok egyik felmenőjéhez is fűződik egy már-már feledésbe merült románc. Ez a család is sógorságban állt az érsemjéni Fréterekkel. A régi fotográfia jobb oldalán lévő hegedűsben sokan a régiek közül Fráter Lorándra ismertek.
Lovass Dánielt (1876–1936) gyöngéd szálak fűzték egy érmihályfalvi Felker Róza nevű leányzóhoz, de az udvarlást a Lovassok nem nézték jó szemmel. A fiatal Lovasst el is vadították a leánytól, aki társadalmilag alatta állt a családnak. Az idill emlékét egy ládafiából előkerült kép és egy medalion őrzi a leányzó leszármazottainak jóvoltából…
A régi fénykép bal oldalán az ifjabbik Lovass Dániel, mellette Felker Róza, jobb oldalán pedig id. Lovass Dániel. Bár derogált neki a társaság, látszólag igen jól érzi magát ebben a környezetben.
Sütő Éva
