Móra Ferenc: Öreg diófák alatt

Móra Ferenc: Öreg diófák alatt

Mosolygó egével, langyos szellőivel, csörgő ereivel, menyasszonyruhás fáival, bimbózó virágaival, dalos madaraival nagyon szép az ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa reménység. Csupa bizakodás, csupa vágyakozás az ember lelke.

Szép, szép a tavasz, hanem azért mégis jobban szeretem én az olyan derült őszt, mint ez a mostani. Olyan nyugalom árad el az egész világon, mintha az Isten lelke lebegne felettünk, aki betöltött mindeneket az ő áldásával. Aki nemcsak ígért: adott is, nemcsak reménységet bimbóztatott: gyümölcsöt is érlelt. Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat. Igaz, lustán csacsog és köddel takaródzik a patakocska, mely az újmalajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény, elvégezte dolgát! Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.

Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt. Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!

Ti is, öreg diófáim, aludjatok szépen, öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas koronátokon, mely annyiszor betakart esőben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint őrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erőben, egészségben, nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához szólította az Úr az égi mezőkre…

Hanem azért nem maradtam magam. Körüllebeg azoknak a képe, akiket szerettem, s körülvesznek azok, akik szeretnek: Újmalajdok népe. Aztán van itt még valaki, aki velem van lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem. Most is itt hever a lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka.

Oda se néz öreg barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám:

– Kell-e dió, fiú?

Eredj, bolondos rigó, eredj! Nincs már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az Istennek, hogy befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák alatt. Megírtam az életem történetét, mielőtt a Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait szereti.

(részlet)

Facebook