Nagy bölcsességek, avagy a viselt dolgok stigmái
Mindig mondogatta szegény nagymamám, hogy meglátod lányom, eljön az idő, amikor annyira megsokasodnak a bűnök a világon, hogy az emberek szinte meghasonulnak ábrázatra is saját gyarlóságaikkal. Hasonlítani is kezd majd egymásra a bűn, meg az ember. Mert nézd csak meg ezt a sok semmirekellő himpellér kocsmajáró lelket, valamennyinek olyan keskeny már a horpasza meg a feje, mint a borosüveg. Vagy nézd meg azt a sok semmirekellő pénzhajhászt vagy uzsorást. Beszéd közben még a nyelvük is befelé kunkorodik, mintha azzal is csak a pénzt lapátolnák befelé. Mert a feneketlen bendőjüket is csak azzal bélelnék ki, ha tehetnék. Na, meg ott van az a sok szoknyapecér, akiknek már a szemeik is guvadtak. Addig forgatták, düllesztették az asszonyok fara után, hogy úgy is maradt nékik.
Bölcs, olykor komikumba hajló szavai éppen akkor jutottak eszembe, amikor egy napon a városka egyik mellékutcájában egy szokványos életképre lettem figyelmes. A fagyos úton rozoga szekér haladt, majd meg-megállt, gazdátlanul. Amikor közelebb került, látom ám, hogy a bakról két égnek meredő gumicsizma jelezi, a jármű tulajdonosa valahol a szekérderékban leledzik, olyan „üzemmódban”, amikor az emberfia csak a lovának az okosságára hagyatkozhat.
Mivel a paci önálló életet élt, a februári fűtől sarjadó árokparton leparkolt szedegetni egy kis utánpótlást további megpróbáltatásaihoz, ha már a zabos tarisznyát csak álmaiból ismeri. Sovány volt a pára, csak úgy zörögtek a csontjai. Mondhatni a lőcs tartotta a szekér mellett. Az agyonéheztetett jószág fején egy feltehetőleg ütésből származó hatalmas seb éktelenkedett, vagyis összesítve elég szomorú látványt nyújtott az istenadta.
A gyanús csendre, valamint a szekér mozdulatlanságára a gumicsizmák meglódultak, majd öblös káromkodások közepette lekászálódtak a szekérderékba. Abból később kínkeserves nyögésekkel felbukkant egy alkoholmámorban zsibbadó fej, melynek egyik felén jókora ütések nyomai éktelenkedtek, dúc és véres seb formájában tanúskodva gazdájának viszontagságos napjáról.
Lám, lám, jutottak eszembe az én bölcs nagyanyám szavai. Az ember előbb-utóbb valóban meghasonul a maga bűneivel. Az agyonéheztetett, törött fejű lónak, törött fejű gazdája van.
És mivel a kisördög már bennem is munkált, tovább fűztem a gondolatot, s már láttam is a sok elvetemült embert magán hordozva bűnlajstromának jeleit.
Tovább is gondoltam volna még a politikustársadalomra is a viselt dolgok stigmáit, de milyen látvány lenne akkor ez szépséges világ?
Sütő Éva
