Párttal vagy párt nélkül

Egy kedves névrokonom keresett meg a napokban, és ha már megkeresett, hát érdekes felvetés, kérdés került bemutatkozó soraiba. Belső ellentmondásai minden bizonnyal tapasztalatból fakadnak és nem alaptalanok. Az is biztos, hogy nem egyediek, hisz valamennyien, akik odafigyelünk, és részesei vagyunk a körülöttünk zajló történéseknek, már nem egyszer mondtuk: tört volna el a lábam, amikor ide vagy oda léptem, amikor beléptem, amikor egy lépést is tettem feléjük! Persze pártra, pártokra irányul a háborgás. Nos, ha magányos farkasként, kamikaze harcosként vívjuk mindennapi küzdelmeinket, akkor a fent idézett önostorozásnak nincs helye. Ha jól tesszük a dolgunkat, a lábtörést és a többi hasonló jókívánságokat mások szórják ránk. És talán már el is értem a lényeghez, amiről írni akarok.
Tudjuk, az ember társas lény, még elvekben is talál társakat, az most más kérdés, hogy az „elvtárs” szót a mostani elvtelenek elődei bemocskolták. Szóval, ha ketten egy elven vagyunk az már egy pár, ha többen az már egy csoport és aztán akaratlanul, kényszerűségből, szükségszerűségből párttá lesz az elv-társaság. Ezt követően óhatatlanul, szinte kivédhetetlenül elkezdődnek a problémák, s hirtelen nagyot változik a világ. Ezután a pártnak lesznek elvei, mi több, prioritásai, nem pedig az elveknek pártja, képviselője, megjelenítője. (Sajnos kivételt még nem láttam, nem tapasztaltam, gondolom mások sem.)
Itt kezdődnek aztán a bajok, a problémák, a párton belüli torzsalkodások, pozícióharcok. Már nem az elvek mentén, azok minél jobb érvényesítése céljából, hanem egyszerűen csak a tisztségekért, posztokért és a párt külső megítélése, elismerése végett. Akár az elvek, harcostársak elárulása, feladása árán is. Ilyenkor aztán számtalan ember hasonul meg önmagával. Válaszút elé érkezve nagyot legyint és marad, mi több, opportunistaként, önös érdekeiért mímeli a harcot, a branccsá, maffiacsoporttá vált pártja iránti elkötelezettséget – jó pénzért. Vagy ha az elveit komolyan, következetesen tisztelő, követő, a mások érdekeiért tenni akaró az illető, akkor újfent legyint egy nagyot, és elhagyja az átalakuláson átesett csoportosulást. Nem akarva kezese, tettestársa, kiszolgálója lenni az elvtelenségnek, a közösség és értékrombolásnak.
Marad hát a néha kilátástalannak tűnő, magányos harc, magánháború. Hogy megéri-e, hogy van-e, eredménye? Teljes mértékben igen, mert akinek lételeme a tenni akarás, az önzetlen harc, az nem teszi le a fegyvert, illetve másik után néz, ha kiütik a kezéből és még nagyobb hévvel veszi fel a harcot az elvtelenekkel. Közhely, hogy a harcban a lét a tét. Akkor is, ha a közösség csak közönség, ha mindig az ellenségnek, saját megrontóinak drukkol, tapsol. Mind többen és többen vannak, akik vállalják a bozót- és gerillaharcot. Eszköz és tér adva, ha elveszik az újságot, ott a világháló. Mindenki megvívhatja a maga harcát, háborúját az elvtelen árulók, gazok ellen.
Eleinte leszünk egy páran, majd lesz egy csoport, majd később egy újabb párt. Tény, hogy szükségünk van egymásra: egyenként és pártként is. Hátha egyszer győzünk, hisz harcosok vagyunk valamennyien.

Gábor Ferenc,

Köröstárkány

Facebook