Régi érmelléki konyhák: a búbosok melege

Régi érmelléki konyhák: a búbosok melege

Az ötvenes években sőt, később is, a legtöbb érmelléki kisházban még be voltak építve a kemencék. Ha nem is sült benne mindennap kenyér, életillatú látványa valami nagy lélekszerű békességet kölcsönzött a ház lakóinak.

A folytonosság jelképeként a kemencék évszázadokon keresztül őrizték az otthon melegét, az ételek sajátos ízét, illatát. Az érmelléki nádfedeles, tornácos házainak lakói, télire begyűjtötték a kertek alá a gallyat, nádat, venyigét, „íziket”. A tüzelőt is ingyen adta a természet, mint megannyi mást.. Az Úristen, ha azt parancsolta az erdőnek, a szőlőhegynek, a mocsárnak, vagy a szántóföldnek, hogy márpedig az embernek meg kell melegednie, ha fújni kezdenek a vékony szelek, akkor nőnie kellett annak az erdőnek, hajtania a szőlőnek, nádnak és sok lett a tengeriszár is. A búbos, mint szelíd fehér párna ott púposodott a konyha sarkában. Telente, ha a hótakaró lehalkította a tájat, jó volt elüldögélni nagy fehér ölében.

A konyha

A múltszázad eleji konyháknak nagy családmegtartó erejük és jelentőségük volt. A generációk itt élték le életük nagy részét. Nem csak a kemence, de a csikóspór is megvetette lábait némelyikük sarkában. Felettük a főzéshez szükséges kellékeket aggatták, így mindig kéznél volt a laskaszűrő, a tarkedli sütő, a mángorló, a vágódeszka. A fából készült kanalas és sótartó is általában a spór vagy a kemence mellett függött. Az elmaradhatatlan szöveges-varottas falvédő is az ők oldalukon hirdette a nagy színes népi igazságokat.

Kerepesi néni lisztes ládája

Az Isten legbecsesebb ajándékát, a jó búzalisztet nem lehetett ám akármiben tartani. Annak csakis vastag deszkájú, igényes faragású, szép mívű ládák szolgáltak. A mihályfalvi Kerepesi Mária néni mindig úgy nyúlt ebbe „tabernákulumba”, mintha ténylegesen valami szentélybe merítette volna kezeit. A lisztes ládák általában két rekeszből álltak. Az egyik volt az első liszté, a másik a gyengébb minőségű barnábbiké. Laska vagy levestészta készítésekor előkerült a sok tisztítástól szinte már fehérre sikált makulátlan gyúródeszka is. A szertartásszerű művelethez illett a fehér kötény, vagy ha más nem volt kéznél, egy régi a fehér abrosz is megadta a módját a műveletnek, amit maguk elé tűztek az asszonyok.

Kamratitkok

Az érmihályfalvi Tarcsai-úton, a Kerepesi család szomszédságában lakott egykoron Szilágyi Ágnes néni és Gábor bácsi is. Gyermekük nem lévén, hajlott korukra ketten örültek a későn érő temérdek ropogós cseresznyének, amelyet az első udvar fája ontott nyaranta. A nagy szemű hamvas szilvákat is összegyűjtötte Ágnes mama és kenyérsütés után a kemencébe rakta szárítgatni. Amikor a sok szájtáti gyerek és eladólány ott téblábolt körülötte, néha el is magyarázta a nagy konyhai és kamrai tudományokat, titkokat. Aszalni addig kell – magyarázta –, amíg a víz nagy része elpárolog a gyümölcsből, hogy azon ne fogjon többé se a penész, se az erjedés, kiváltképp rothadás. Meleg és esőtlen nyarakon Ágnes néni a napon vagy a padláson is szárítgatta gyümölcseit, illetve felkarikázott zöldségeit. A fogyasztható gombákat is összeszedte minden szezonkor. A gombát fel kellett fűzni vastag tűvel házicérnára, s hirtelen kellett szárítani. Éjjelre mindig a tűzhely sütőjébe rakta, így igen hamar megaszott. Ha az időjárás nem elég napfényes, a gombaaszalás nem sikerül, mert a gomba igen romlandó – hagyta meg az utókor számára az aszalások akkori szakértője, Ágnes néni.

Bacsó néni lebbencse

Ágnes nénivel átellenben lakott Bacsó Annus néni is, aki a lebbencs leveséről volt híres. Minden héten legalább egyszer a „tisztaszobában” lévő vetett ágy tetején ott sárgállott egy levéltészta formájára nyújtott nagy kerek lebbencsnek való. Amikor az megszáradt, szabálytalan apró darabkákra tördelve, hagymás, szalonnakockák kíséretében megpirította, majd megszórta pirospaprikával. Ízesítve minden jóval, felengedte langyos vízzel. A stelázsi polcain elhelyezett cseréptányérok körül nagy volt olyankor a forgalom. A család apraja-nagyja a kanalast vallatta. Hisz ezután a túrós málé csak ráadás volt. Nehogy abba a tévedésbe essen valaki, hogy a paraszti ebéd nem tartalmazott desszertet. Édesség gyanánt mindig ott állt egy nagy cserépfazék szilva-cibere is, mely úgy készült, hogy a gyümölcsöt kevés vízzel jó édesre megfőzték. Erre rá lehetett járni egy hétig is, ha hűvös helyen tartották. Édeskés illata napokra betöltötte a „lincselt” földes konyhát. Bacsó néni a szemes tengerit is megfőzte télen. Amikor már jó puha lett, megcukrozta és egy tálkába ott sárgállott az asztalon. Téli estéken nagyon finom és közkedvelt csemege volt.

Elveszett dolgok

A régi érmelléki kiskonyhákban helyezte letétbe az Úristen a nyugalmat és a békét. Amikor úgy érezte máshol is „hibádzik”, eljött egy-egy darabkáért, vagy elküldte akár messze földről is ide azokat, akiket meg akart ajándékozni ezekkel a szent dolgokkal. Még állnak némelyek ezekből a kis házakból a mihályfalvi Tarcsai-úton. Akik „útközben” elvesztették a legfontosabbakat, menjenek és szippantsanak bele a hangulatba, melyet ezek a kis megsüllyedt, diófalombok mögé rejtőzött házak rejtenek.

Sütő Éva – Érmellék, szerelmem (2013)

(Fotók: gálospetri tájház)

Facebook