Részegen ki visz majd haza?

Részegen ki visz majd haza?

Foglalkozásomból adódóan sokszor járom az érmelléki kisfalvakat, ahol a közéleti és a politikai történések mellett mindenféle vegyes látványban van részem. Néha szomorúakban, néha olyanokban, amelyeken napokig tudok szórakozni.

A közelmúltban, amint az egyik kisfaluban éppen fotózgattam, arra lettem figyelmes, hogy az egyik utcavégen egy leharcolt italmérő előtt derék életerős férfiak duhajkodnak, s csak úgy árad belőlük a tömény intelligencia, olcsó borgőzzel és savanyú sörszaggal elegyítve. Persze olyan napszakban, amikor mindenki más a mezőn vagy a munkahelyén teszi a dolgát.

A lepusztult hely előtt néhány műanyagszék és asztal szolgált terasznak, igaz csak a látszat kedvéért, mert fedetlenül állt, és a lebetonozott hely, amely a luxust szolgálta volna, szemetes és töredezett volt, amelynek következtében egyik másik ülőalkalmatosság lába is jócskán inogott, illetve olykor el is hajlott a rajta ülő „vendég” alatt.

Kicsit lassítottam a tempón, hogy jobban szemügyre vegyem az „elit” társaságot, mire egy műanyagszéken ülő koma gavalléros mozdulattal rám emelte a műboros műanyag poharát, majd biztos, ami biztos alapon nagyot dőlve hátra, letöltötte a torkán az olcsó pohár olcsó tartalmát. Ám „Kóró” – így szólították „testvérei a pirulás borban” – a lendülettől, illetve az instabil széklábtól vagy mitől, hanyatt vágódott a töredezett betonaljzaton, amelynek következtében mire észre tért a „nagyközönség”, már csak egy pár szakadozott gumicsizma maradt a felszínen, mivel a mutatvány közelében egy jókora vizesárok is húzódott. Tán éppen józanítónak. Kisvártatva kicsődült az ivó egész serege Kórót menteni az iszapos vízből. Nagyokat röhögve, trágárkodva, de a gesztus számít alapon mindenki mindenáron részt akart venni a műveletben. Csak miután pár cimbora is megfürdött a sáros vízben, sikerült kihúzni a szerencsétlenül járt „emelem poharam” gavallért, akit vittek is nyomban a másik utcasarkon üzemelő közkút alá, hogy visszanyerhesse emberi ábrázatát.

Mire kimosták magukat a sárból, már vagy két tucat nyelves asszony és vásott kölyök lebzselt ott, akik nevették, szidták a minden tekintetben elázott ivócimborákat.

Még mielőtt valaki azt hihetné, hogy itt vége is szakadt a komikus látványnak, nagyot téved. Ugyanis a vircsaft végére megérkezett Kóróné is egy vasszekeret húzva maga után, amelyben egy zsákba kötött kisebb malac sivalkodott. Kivette a rakományt és egyszerűen hanyatt buktatta az urát a szekérbe, majd rálökte a malacot és mint aki jól végezte dolgát, húzta hazafele élete párját. Kóró káromkodva jajgatott, mert beverte a szekérbe a fejét és vélhetőleg a hátát is. A jószág meg visított, mert állat létére nem értett semmit ebből a furcsa, meghatározhatatlan világból.

Pedig ő volt tán a legjózanabb.

Sütő Éva

Facebook