Számvetés élőkkel, holtakkal
Az Érmelléken még a múlt század közepén is fénykorukat élték a temetőkről szóló históriák, hajmeresztő látomások, lidércfények, menyasszonyi ruhában eltemetett hazajáró hajadonok, gonosz lélek kísértette teliholdas éjszakák történetei. Mindezek mindenszentek, illetve halottak napján elevenedtek meg leginkább. A mocsári világban e két naphoz fűződött a legtöbb mendemonda. Mindezeket a halálhoz fűződő hiedelmek határozták meg. Általános meggyőződés volt, hogy a lélek a halál után egy ideig még a halott testének közelében tartózkodik, illetve az élők között bolyong, majd csak bizonyos idő után távozik a túlvilágra. A merev testtel szembeni félelem táplálta leginkább az olyan rituálék kialakulását, amelyeket az élők saját megnyugtatásukra gyakoroltak. Az Érmelléken is akadtak szép számmal hasonló szokások, amelyeket a halottas házak még az ötvenes-hatvanas évek végén is szigorúan betartottak.
A sárga homok
Az Érmelléken a temetőket leginkább a homokdombok oldalában alakították ki. Még néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor még nem léteztek ravatalozók, ahhoz a házhoz, ahol halott volt, a temető árkából egy szekérnyi sárga homokot vittek haza. Ezt szétszórták az udvaron és az utcafronton is, ezzel jelezve a szomorú eseményt. Ilyenkor megállították az órákat, letakarták a tükröket, a rokonsághoz tartozók pedig gyászszalagot kötöttek a karjukra, vagy annak egy darabkáját a felsőruhára tűzték. A halottat virrasztáskor megérintették, hogy annak bolyongó lelke ne kísértse őket az elkövetkezendő napokban. Mert a múlt század közepéig a halottak igencsak visszajártak hozzátartozókhoz, barátaikhoz elmondani mi van „odaát” és mit tegyenek az élők annak érdekében, hogy nyugodalmat találhassanak.
Visszajárók
Mindenszentek közeledtével már rövidek a nappalok, hamar sötétedik. A hatvanas évek elején az érmihályfalvi Kis utcán, a jószágetetés után átballagtak egymáshoz a szomszédok. Szüret utáni időszak volt, a must már karcosodott a hordókban, lehetett belőle egy kis bátorságot gyűjteni. A Nyíri portán a gazda sokszor megfordult a pincében, hisz többször is meg kellett azt ízlelni a férfiembernek, hogy véleményt tudjon alkotni az Isten adta nedű minőségéről. Így esett meg, hogy ilyen tájban előkerültek a halottakhoz fűződő történetek is, amelyek az „ágyfűbe” (a nagy tornyos ágy egyik belső zugába) zavarták a gyermeksereget. Ugyanis eme dermesztő mesék ellen ez szolgált a legbiztosabb menedékül. Torda Jani bácsinak volt a legtöbb tapasztalata a „visszajárók” esetében. Ám Nyíri Jóska bácsi is túllicitálta olykor a fiatalon elhunyt Eszter nevű felesége látogatásaival, aki általában este kísértette, a lesrófolt petróleumlámpa fényénél. Eszter olykor még a frissen fejt tejet is kiitta a sajtárból. Ezt Jóska bácsi annak tudta be, hogy éppen az idő tájt csapta a szelet valami fehérnépnek, mivel özvegyen, asszonykéz nélkül mit sem ér a ház. Ám a történtek után fejni se igen járt ki egyedül még viharlámpával sem, hiába bőgött a Rózsi meg a Terka nevű tehene az istállóban. Esténként így a sógornak is szemmel kellett tartania eme műveletet, mert sohasem lehetett tudni Eszterrel. Bár Jóska bácsi a legszebb fehér krizantémokat vitte ki neki minden november elsején, békítésül.
A bolyongókért
A Tótfalu (mihályfalvi negyed) felé menet egy régi kúriaszerű házban laktak a Güzü Kovácsok. Kulák család volt, kertjük a Lucernásnál ért véget. Azonban pár ház után elfogyott az utcasor, mert a Móka patak és a vele járó mocsaras árterület nem engedte beljebb az embert. A Kovács családnak sok halottja volt. A hatalmas faragott komódok porcelán fogantyús fiókjaiban minden ősük csipkés szemfedelének egy-egy darabkája emlékeztetett mindegyikükre, név szerint. Lujza néni még az 1800-as évek szülötte volt és ilyen módon tartotta illendőnek – de nem csak ő – megőrizni emléküket. Ha a „nagyházban”, halottak napjának előestéjén kigyulladt a tejüvegű láncos lámpa, kihúzta a márványlapú komód nagyfiókját, és számba vette valamennyit.
Engedd el őket, te Lujza – mondta olykor az átellenben lakó Marján Mariska néni. Esténként mind itt bolyong a ház felett, látja azt mindenki. A kémény füstje az, te Maris! – hagyta rá Lujza néni és visszarakosgatta morbid ereklyéit a komódfiába.
A tornác belső falán már ott lógtak a hatalmas papírkoszorúk és a konyhában egy vödörnyi krizantém fanyar illata terjengett. Aznap kétszer is fordult a temetőig meg vissza. Majd otthon a nagyházban is meggyújtott egy gyertyát és imádkozott valamennyi lélek nyugalmáért. A bolyongókért is. Mert hátha igaza van Marisnak.
Feltámadunk!
A kilencszázas évek nagyöregjei legtöbbször azt is meghagyták végrendeletükben, milyen ruhában temessék el őket, hol legyen végső nyughelyük, és mennyi ideig gyászolja őket a család. Amelyik közeli hozzátartozó nem tartotta be a meghagyottakat, annak saját lelkiismeretével kellett számot vetnie. Az idős Szilágyi Ágnes néni a Tarcsai útról mindig azt mondogatta Gábor bácsinak, az „ides urának”, hogy őt csak a drága anyaföld fedje, semmi több, mert hogyan fog ő az Úrban feltámadni, ha kövek közé betonozzák csontjait. És csak a drága jó „ákácfa” kereszt jelezze feje irányát, semmi több.
Az idős emberek nem is tértek ki ilyen óhajok elől soha ezen a tájon. Mert a szeretteik lelki nyugalmánál semmi sem volt szentebb e földön. Talán csak a sajátjuk, ha olykor számot vetettek vele a nagyház belső zugában.
Sütő Éva
(főoldali fotó: Képek a múltból gyűjtemény)
