Szilágyi Ferenc Hubart: Márciusi álom

Szilágyi Ferenc Hubart:

Márciusi álom

Folyó vagyok lenn a pusztán,
omló partot mos a vizem,
hullámaim hátán, lustán,
népem panaszhangját viszem.

Messze hagytam a forrásom,
sziklák falán tört e vágy át,
most iszapos medrem ásom,
lidércálmok magyar ágyát.

Sír a nemzet. Félig könnyel
van e széles meder tele,
másik fele meg közönnyel,
több már nem is férne bele!

Bár a gáton szorgoskodnak
pezsgő vérű hazafiak,
kedve lankad köztük soknak
szertemálló martom miatt.

A lapályra friss szellő tör,
mintha tüzes és parázna
zabolátlan ifjú csődör
jókedvében nyargalászna.

Ébresztőt fúj az a friss szél,
amikor már nem is várnád,
s kidörzsöli mind, ki itt él
félévezred lidércálmát.

Közös célért partjaimon
összefog sok barát, rokon,
örömdal száll, s virágszirom
lebeg majd e hullámokon.

Ólmos-álmos szürkeségben
szemtükröm e csodát várta:
aranynap az azúrkéken –
virulj, égi nagy kokárda!

 

Facebook