Ünnepek és hétköznapok hét böjtje

Ünnepek és hétköznapok hét böjtje

Több nap, mint kolbász – mondták régen nagyanyáink, amikor bölcsen kiporciózták a jó szikkadtra füstölt magyar eledelt, vagy bármit, amiben szűkében volt a család. És bölcsen szóltak, mert tudták ők, hogy az egyszer hopp, máskor kopp-féle megállapítás rendszerint hamar utoléri a „dőzsölő” embert. Dőzsölő, mondom én, mert így ünnepek után, szegény, szürke kis pátriámban, az Érmelléken, igencsak előkerülnek a nagy hitelkönyvek, beírós füzetek. A karácsony és a szilveszteri mulatságok megviselik a pénztárcát. Olyankor az emberfia hajlamos nem számolni a kutyavilág szűk esztendővel, ami utána következik.

Bár ez a fene nagy bevásárlás sok szegény családnál abból áll, hogy megvesznek egy üdítőt, egy tepsi bejglinek valót és máris oda a január eleji kenyérpénz. Így tehát az év első heteiben emberfia alig lépi át a vegyeskereskedések küszöbét, mi több, a napi kenyéren túl másra már nem is futja, sőt némelyik családnál még arra sem. A népesebb családok hitelre veszik a konyhára valót, alig várva a fizetésnapot vagy a nyugdíjat, hogy törleszteni tudják az adósságot. Szégyen, nem szégyen, ez van – mondják többen is az élelmiszerüzletekben.

Némelyik gyógyszertárban még gyógyszert is adnak hitelbe, áldja meg az Isten őket – sírja el egy öreg mama a pékség pénztára előtt, ahol éppen a napi kenyeret kéne kifizetni, és arról győzködi az alkalmazottat, hogy holnap jön a nyugdíj…

Nézem a kérges, munkától elgyötört kezeit látom magam előtt, amint előveszi a kabátujjba gyömöszölt zsebkendőt. Nyolcvanon túl lehet, a görbebot alig tereli tovább lépteit.

Amint utána nézek, azon elmélkedem, élete során vajon hányszor húzhatta elő nagy fehér zsebkendőjét, hogy elkendőzze vele a megaláztatás nyomait kiszáradt barázdás arcáról. Valószínűleg megélt pár történelmi fordulót, amiért mindig a magafajtája fizette meg a sarcot.

Sütő Éva

Facebook