Virágvasárnap ibolyás leveses tállal

Virágvasárnap ibolyás leveses tállal

Emlékszem, valamikor a távoli gyermekkorban nagyapám, a mindig morgolódó, zsörtölődő, de istenfélő és családszerető gazdaember, aki a szokások és az őseitől rámaradt hagyományok híve volt, a hatvanas évek derekán istentiszteletre készült egy virágvasárnapi délelőttön.

A szokásos „beretválkozás” után a fényesre vikszolt fekete félcipőjét a kúriaszerű tornácos ház „könyöklőjére” tette, majd fekete vőlegényi öltönyét is kiakasztotta, hogy járja a friss tavaszi levegő, míg tiszta lábravalót meg a felöltendő ünneplőhöz tartozókat összeszedte. Úgy tartotta, a férfiember vőlegényi öltönye ki kell tartson haláláig, persze ha tisztes korára még belefér, sőt abba illik temetkeznie is.

S ahogy ott bóklászott a „nagyházban”, nyitogatva a komódfiát a fehér ing után, nagyanyám konyhájából tőtike illata lengte be a házat, elvegyülve a zöldségleves meg az édeskés csöröge illatával, ami valami nagy-nagy nyugalmat árasztott a gerendás mennyezet alatt.

S ahogy nagyapám mögött kattant a kapu míves kilincse, nemsokára megszólalt az istentiszteletre hívó első harangszó is.

A szentelt barkákat, katolikus lévén nagyanyánk hozta a kora reggeli kismiséről. Ott álltak egy karcsú metszett üvegvázában az ebédlőasztalon. Így vártuk haza nagyapát, aki sose tért meg üres zsebbel hozzánk. Ha mást nem, néhány rudacska gyümölcscukorka mindig akadt a vőlegényi zakó rejtekeiben.

A damasztabrosz, az ibolyás levesestál, a masszív ebédlőasztal és körülötte a nagycsalád már csak valami idilli múlt foszlányaként dereng.

Ilyenkor előveszem a tálalóból a régi terített asztal egyetlen ereklyéjét, ami még erről a világról tanúskodik, és az asztal közepére teszem, hogy odaüljenek ők is mellém. Egy-egy kóbor illat szól is, hogy ott vannak…

Sütő Éva

Facebook