A hirtelen való megokosodásról

Már Mikszáth is megírta annak idején, hogy akinek az Isten hivatalt ád, észt is ád annak hozzá. Minden bizonnyal így vélekednek a Bihar megyei, illetve az érmelléki potentátok is, hisz egyik-másik, amint az alsó fertálya alatt érzi a fekete bőrrel bevont, fejtámasztékos forgószéket, azon nyomban megokosodik tőle.

Vagy legalábbis egy-két kivétellel ebben a hitben ringatják magukat, amikor nem átallnak felkészületlenül, adminisztrációs ügyekben járatlanul, végzettség nélkül, műveletlenül választott tisztséget betölteni.

Márpedig nem átallnak. Sőt, Bihar megyében rögtön megokosodnak a családtagok is.  Az Érmelléken még inkább. A sógor, a koma, az atyafi nyomban magas beosztást kap a városházán, az önkormányzati képviselők nejei iskolai szavalóversenyek zsűritagjaivá növik ki magukat, sőt volt rá példa, hogy a választási évben a mélyen vallásossá vált polgármester felesége egyházi főtanácsosi hivatalt vállalt, voksokat és befolyást remélve a politikai körökben mára már igencsak meghatározóvá vált egyházi berkekből. Arról nem is szólva, mekkora felelősség és teher „szakad” a megokosodott hivatalbéli emberre, amikor minden más tisztsége mellett egyházi főgondnokká is választják. Persze többszörös mandátum többszörös főgondnoksággal jár. Némelyik bürokrata még a templom vagy a lelkészi hivatal kulcsához is jogot formál, mert őfontossága felhatalmazza rá. Bár utóbbi infámia nemrégiben már az érmelléki lápvidék lakóinak is sok volt, de ha már kicsordul az ész a hivatalbeli ember fejéből, hát minden megeshet vele.

Vagy ott a másik véglet is, szintén a lápvidékről, amikor a bevállaltan istentagadó korifeus vastag borítékot nyújtott át az ezüstmiséjét celebráló plébánosnak – természetesen ajándékként – jól láthatóan meglobogtatva a hívek felé is az ominózus kopertát, hogy híre menjen a dicséretes cselekedetnek.

Bizony, ilyeneket produkál a forgószékes megokosodás, sőt még furcsábbakat is. Van, akiket még a felsoroltaknál is többszörös teher „sújt”, hisz nem elég a polgármesteri kolonc, a főgondnokság, de az RMDSZ helyi szervezeteinek elnökeiként is villogniuk kell. Sőt, valahány egyesület, alapítvány működik a körzetben, azokban is vezetői szerepet kell vállalniuk. A feleségek, sógorok pedig a tagságot alkotják, hogy lehetőleg családban maradjon ez a suskus is.

Az iskolaszékekben atyafiak és üzlettársak ülnek. Igaz, ők is önkormányzati képviselők. Így esik meg olykor, hogy a felcser vagy a kocsmáros minősíti a tanárembert, na meg év végén a jegyzőt is, aki egész esztendőben annak az önkormányzati képviselőnek a munkáját végzi (törvényes keretet ad az indítványaiknak és persze meg is fogalmazza helyettük), akinek beavatásakor még az eskü szövegének felolvasása is csak sűrű verejtékezések közepette sikerült.

Maradjunk annyiban: nagy teher a választott ember élete. Nem győzi letudni a rá rótt kötelezettséget. Hát csoda, ha már azt se tudja, hova nyúl? Közpénzek, egyházi vagy alapítvány pénzek?  Egyre megy.
S ha a pénz velük, kicsoda ellenük?

Sütő Éva