A kávéházak városa
1942. június elsején ideiglenesen lehúzták a Royal kávéház redőnyeit, hogy pár hónap múltán egy modernebb ruhába öltöztetett luxuskávéház nyissa meg kapuit a Bémer téren, a Rimanóczy szálló alatt. A régi időkben nem a Bémer tér volt a kávéházak tere. Itt csak egyetlen egy állott, mégpedig Waldmann Lajos féle Magyar Király. Ebben a nagy, de azért otthonossá varázsolt teremben adott találkát egymásnak a jómódú polgárság és a megye dzsentri társadalma. Olasziban volt még egy kávéház, a Stern Sándor vezette Széchenyi, ahol a vidéki urak és a hivatalnokok érezhették otthon magukat. Szerény, zajtalan úri fészek volt ez. A Szent László tér és környéke viszont tele volt füstös kávéházakkal. A Fekete Sas, Csarnok, Korona, Mülleráj, no és a Zöldfa, megannyi hely a közönség minden rétegének. A Fekete Sasban Hillinger Lipót megnyitotta az első „zengerájt”, ahol a sztárok Rienzi Mária, Gyárfás Dezső, Széchy Magda szórakoztatták a nagyérdeműt. Ebben a lokálban találta meg Ady a nagy, végzetes szerelmet, a buja nőt, Rienzi Máriát, akit megörökített a halhatatlan sorokkal: „Mit bánom én, ha ucca-sarkok rongya / Csak elkísérjen engem a síromba.”
Minden egyes kávéháznak megvolt a közönsége. A Koronába a negyvennyolcasok, vagyis a függetlenségiek jártak szívesen, mivel a tulajdonos Stern Herman maga is e pártot erősítette. A Kovács házban lévő Csarnok a kupecek, kocsisok kedvelt helye volt, de ugyanakkor a kereskedők kávéháza is, ugyanis a Kovács ház emeletén volt a Kereskedelmi Csarnok, addig, amíg az új fel nem épült a Nagyvásártéren. A kereskedő elit itt ebédelt és a szomszédos cukrászda termékei is nagy népszerűségnek örvendtek, a tulajdonos Roth házaspárral egyetemben. A Müller cukrászda, a püspöki palota árnyékában a költők, írók kedvelt ebéd utáni tanyája volt. Ady, Bíró Lajos, Szűcs Dezső itt tereferéltek délutánonként. A városi legenda szerint Bíró Lajos itt mondta először szállóigévé vált mondását, miszerint ” Az élet szépsége egy fekete és utána egy regália média szivar”.
A Szent László térhez közel, a régi időkben, a századforduló környékén állt egy már akkoriban is alpárinak tartott kávéház, az Újvilág. A fáma úgy tartotta, hogy ide úriember csak választások idején tért be. Aztán, a XIX. század végén végre felépült a Nagyvásártéren a Kereskedelmi csarnok és benne megnyílt az első, az akkori időknek megfelelő, modern kávéház, a Lloyd.
Majdnem ezzel egy időben építette fel Rimanóczy Kálmán a Rimanóczy komplexumot és benne a Royalt. Ez a kávéház jövedelmező volt, mert itt költekeztek a Vilmos huszárok és a gazdag kereskedői társadalom. Romantikus hely volt a Royal. E helyen duhajkodott a braganzai herceg, amit Bíró Lajos megörökített a Sárga Liliom című színművében. Ekkortól lett a Bémer tér a kávéházak tere. Rövidesen két építész is palotát épít a téren. Sztarill Ferenc az EMKE, míg Guttmann József a Pannónia megálmodója és kivitelezője. Az Elite a tér másik oldalán rövid életű lett, a Bazár épületben létesített kávéház pedig Bodega néven vonult be Váraddal együtt az irodalomtörténetbe. Az újonnan épült Fekete Sas palotában is nyílt kávéház, de hamar becsődölt. Ugyanígy történt a Nagyvásártéri Füchschl palota földszintjén nyílt Bihar kávéházzal és a Főutcai Apollóval is. Térjünk vissza egy pár sor erejéig a Nagyvásártéri Lloyd kávéházra, mert a története fölöttébb érdekes.
A kávéház első bérlői Kain Jakab fakereskedő és Sohr Miksa várbeli kantinos voltak. A pénzt Kain Jakab adta, a beszerzést és az üzletvezetést Sohr vállalta magára. Az első időkben ez mindkettőjük minden idejét igénybe vette, annyira jól ment az üzlet. Szinte állandóan nyitva tartottak. Ekkor határozták el, hogy eladják az üzletet, mivel a sok munkát nem tudták összeegyeztetni családi életükkel. A vevő Steiner M. Albert kereskedő volt, aki Egri Miksára bízta az üzlet vezetését. Ez sem volt hosszú életű vállalkozás. Ekkor jelent meg a színen Rendes Szidor, egy agilis kereskedő, aki épp Kolozsvárról jött Váradra vissza testvére Rendes Vilmos építész tanácsára. A kincses városban női divat üzlete volt, de csődöt mondott és mivel jól ismerte a várost (régebben első segédként dolgozott a Zöldfa utcai Spitzer Testvérek női divat üzletében), Rendes Vilmos építész megvette Steinertől a kávéházat, a maga nevére megszerezte az iparengedélyt és beültette üzletvezetőnek Rendes Szidort. Ekkor még inkább fellendült a kávéház. Télen hatalmas sátrat állíttatott a kávéház előtti térre, ahol cirkuszi társulatokat léptetett fel. A katonatisztek és az aranyifjúság hatalmasakat mulatott a műsorok végén a szép művésznőkkel és reggelre óriási cecheket hagytak a kasszában. Jó daltársulatok és neves cigánybandák is felléptek néha, ami újabb nagy bevételeket eredményezett. Nem is beszélve a különtermekben folyó kártyacsatákról, amik nagy pinkapénzeket hoztak a konyhára. Rendes Vilmos nem kért részt az öcskös jövedelméből, így Rendes Szidor kifizette hitelezőit, és ahogy akkoriban mondották, visszakapta a nevét, hitelét. Mindig jó szimatáról volt híres. Akkor sem fogott mellé, amikor rájött, hogy a színház megnyitásával a forgalom áttevődik a Bémer térre és közvetve az akkor éppen épülő Royal kávéházba, amit Rimanóczi a Magyar Király helyére épített. Így aztán saját, „visszaszerzett” neve alatt kibérelte az új kávéházat és bár még nem volt teljesen kész, a színház megnyitásának estélyén átadta a forgalomnak. Rendes Szidor jól meggazdagodott a Royalból, majd átadta azt Schwartz Bélának és Palotai Armand gazdasági őrnagynak, akik egy új termet ragasztottak hozzá és megépítették a teraszt is. A bérlő nélkül maradt Loydot Kelin Márton vette át, majd rövid idő múlva Kurtág Dezső lett a bérlő, aki Váradon először filmvetítésekkel lendített a kávéház forgalmán. Rövidesen Kurtág is a Bémer térre vágyik és átveszi az egykori Rusz és Netyő cukrászdát, helyén megnyitva az Elite kávéházat. A Loyd a Freifeld, Hartstein, Örlei hármas tulajdonába megy át, tőlük pedig a negyvenes évek elejéig egy Kain leszármazott tulajdona lesz.
Hol vannak már a régi bérlők, hangulatos kávéházak, ráérős közönség. Hol vagy régi Várad, kávéházak városa? Csak a régi újságlapok maradtak. Köszönet Pásztor Bertalannak, a Nagyvárad egykori hírlapírójának, akinek két írását is felhasználtam.
Farkas László, Nagyvárad
