Mint már ezt a címmel könnyedén jeleztem, igen, én is voltam egyszer Mikulás. Egyszer. Nem nevezném traumának, csak amolyan kis aprócska esetnek, amire csak utólag gondol könnyedén az ember.
Történt ugyanis, hogy egyszer egy hozzám közel álló óvónéninek az a furmányos ötlete támadt, hogy vállaljam el az az évi főszerepet. Fene nagy megdöbbent arckifejezés ülhetett ki az ábrázatomra, mert egyből elkezdett nyugtatgatni, hogy jó lesz az, meg tudod csinálni. Szöget ütött a fejembe, hogy bár ugyan viszonylag nem vagyok annyira fiatal, de még korban kimondottan nem öregedtem kellőképp a szerephez. A vékonydongájú alkatomról nem is beszélve. Olyannyira vonzott az ötlet, hogy pár hétig kellett rágja a fülemet, mire rábólintottam a projektre.
Továbbiakban viszont az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy milyen legyen a Mikulás? Kezdjük ott: mit mond egy Mikulás? Ugyanis, ha nem vagyok elég kedves, közvetlen, akkor nem vagyok elég jó Miki. Ha viszont átesem a ló túloldalára, akkor kapnak szegény gyerekek egy retardált Mikulást, akitől úgy traumatizálódnak, hogy egy életre elmegy a kedvük a felnőtt léttől. A végén kiegyeztem magamban egy arany középútban, abból csak nem lehet túl nagy baj?
No mindegy is, lassan-lassan eljött a nagy nap, felkészültem lekileg, gyártottam is pár forgatókönyvet a fejemben gond esetére, de mindenre nem képes felkészülni az emberfia. Például olyan apró gigszerekre, hogy nincs ruha. „Ne aggódj, szerzünk!” Ugyanis volt, csak szerencsétlen körülmények között, most épp nem volt meg. Sebaj. A már említett óvónéni nyakába vette a várost, és pár órával a nagy esemény előtt egy még be nem zárt boltban kapott egy hamari öltözéket. „Jó lesz ez, más úgy sincs!”. Megvan minden, a szereplők a helyükön, előadás!
Gondfelhőkbe burkolózva megpróbáltam egy nyugodt ember benyomását kelteni, ami többnyire sikerült is, majdnem el is hittem magamnak, hogy sikerült a teljes ellazulás.
Megérkeztem. A gyerekeket beterelték, kezdődik a műsor. Amíg az eleje zajlott, addig velem elvonultak átöltözni. Nincs itt gond! Átöltöztem. Végignézve magamon elbizonytalanodtam afelől, hogy egy hiteles Mikulás képét képes vagyok reprezentálni. A dolog anyagával kapcsolatban, mely száztíz százalék műszálból tevődött össze és ugyanakkor nagyjából egy lepel vastagságával rendelkezett, mondhatni fenntartásaim voltak.
Elsőre egy épp lopni induló muksóra emlékeztettem saját magamat, akinek kapóra jött az ünnepi alkalom. De megnyugtattak, hogy más nincs, szóval tökéletes lesz! Kis gikszer volt az övvel, ugyanis az már a felkötésnél elszakadt, így valami ruhaanyagot kellett összesodorni, hogy egyáltalán összeálljon a Mikulás kép. Megvan. Részsiker. Még valami hibádzik. Közösen kiókumláltuk, hogy valamivel tömjük kicsit ki a hasam körül. Már magam szerint is félelmetesen kezdtem hasonlítani egy igazi Mikulásra. Közel sem jártam ott, de legalább elkezdtem.
Közben eljött a nagy pillanatom, hamarjában megráztam a kezembe nyomott csengettyűt, aztán elém tárult a rengetek kis ámuló szempár. Bevallom még jól is éreztem magam. Egy darabig. Némi kis beszélgetés után a gyerkőcökkel, amit természetesen jó előre elterveztem, bár így is kissé minimalistára sikerült, elhelyezkedtem egy székbe, hiszen még nem volt vége a műsornak. A szülők a közönség soraiban, a gyereket úgymond a porondon, én nagyjából középen a lövészárokban. Csöndesen folydogált tovább az idő. De egy ponton kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Nem, nem a műsor miatt, nem is az időnként figyelő szempárok hoztak zavarba. Valamiért piszkosul elkezdtem izzadni. A ruha szösz-mösz anyaga és a kellemesre tekert fűtés összedták egymást. Emellé társult a hasamon elhelyezkedő pléd. Egy adott ponton azt vettem észre, hogy a karomon mintha egy kis szakadás keletkezett volna. Nem vagyok én ilyen vehemens, hogy egy vadonatúj ruhát széttépjek! Bár az anyagából arra az ítéletre jutottam, hogy nem túl sok ismételt használatra tervezte a készítője. Mivel kezdtem kicsit izegni-mozogni a széken egy újabb szakadás jelent meg a combomon, ez már egy kicsit nagyobb volt, de ha úgy állok, hogy takarásban legyen nem lesz itt gond. Már az ajándékozás is megvolt, mindenki jó volt idén, kivéve az aki letagadta. Nos ekkor kellett volna a gyerekekkel tartanom, hogy lezárjuk a mi kis ünnepségünket.
Mikor felálltam a végső kis mozzanathoz az egyik óvónéni meglepően, a gazella fürgeségével penderült mellém, majd közölte az egybegyűltekkel, hogy „A Mikulás bizony nagyon elfáradt, mert hosszú utat tett meg, jobb lenne, ha most leülne”. Enyhén szólva furcsáltam a dolgot, mivel épp, hogy csak felálltam, ami ekkor már egy megváltással ért fel. De miután ránéztem az arcán némi rémülettel vegyes aggodalom cikázott át, és mivel empatikus ember vagyok, ez rám is átragadt. Tudtam: baj van. De mi? Valamit próbált az orra alatt motyogni, de nem értettem, csak arra tudtam következtetni, hogy nem szabad felállnom semmilyen körülmények között! Bizony, folytatódik a tortúra. Vizslatni kezdtem magam részleteseben, hogy legyen fogalmam róla mi is lehet a gond. Nem volt ez tű a szénakazalban, sem gordiuszi csomó, csupán a ruha kezdett el lemállani rólam piszok gyorsan. Mint kiderült a ruha és a szék nem hogy megvetették volna egymást, ellenkezőleg, közös szerelmük nem ismert határokat! Olyannyira nem, hogy a nagy szerelmi lángolásban a nadrág megszűnt létezni. De nem teljesen, csak az alfelem tájékán. Hogy teljesebb legyen a kép, nem ez volt az egyetlen hirtelen támadt űr a ruhán, a lábamon is tovább szaporodtak megállíthatatlanul a kis szakadások. A háttámla és a „kabátka” világraszóló harcából is a szék került ki győztesen. És hogy teljes legyen a kép, a pléd is utat tört magának, így jobb kezemet bénán magam elé tartva próbáltam takargatni a rettenetet, nehogy a gyerekek egy túl korai anatómiai betekintést nyerjenek a Mikulás bélrendszeréről, ami olyan pihe-puha, mint egy takaró az emeletről.
Talán mindenki életében eljön legalább egy olyan pillanat, amire nemes egyszerűséggel úgy gondolunk: „csak egyszer legyen ennek vége!” A fényképezést már elég furcsa pozitúrában ültem végig. Mozogni nagyon nem mertem, nehogy a végén a pőre testem is előkerüljön a nagy eseményre való tekintettel. A gyerekek biztos csodálkozhattak, hogy miért van szegény Mikulás leszedálva? Miért olyan természetellenes a mosolya? Biztos az óvónénik adtak neki valami nyugtatót, hogy ne legyen túl virgonc. Pár részletre nem is emlékszem, mert csak arra koncentráltam, hogy valahogy rajtam maradjon, ami még a ruhából megmaradt.
Szülők, gyerekek ki, fellélegezhetünk. Utánam hozták a ruhámat, mert a mozgás továbbra is luxusnak számított. Elmenőben még kintről hallottam beszűrődni az óvónénik fulladozó nevetését. Bevallom, ilyen gyorsan még sosem vetkőztem le: csupán pár foszlányt kellett lefejtenem magamról és kész is voltam. A nagy ijedelemre való tekintettel a vendéglátónk még megkínált egy pohár finom borral, ami bevallom gyógyszer volt az elmúlt körülbelül fél óra után. A ruha bár nem állta ki az idő próbáját, de én szerencsére túlestem a dolgon. És most is azt tudom csak mondani, amit akkor mondtam: egyhamar BIZTOS nem leszek Mikulás!
Kecskés Zoltán
